Kassai Kódex: egy modern hamisítvány

A világhálón számos olyan hír kering, amely szerint léteznek a magyar történelemmel kapcsolatos, általában az MTA által eltitkolt dokumentumok, amelyek alapjaiban változtatnák meg a magyar történelmet. A Kassai Kódex egyike azon történelmi forrásoknak, amelyeket, állítólag az akadémikusok eltitkolnak, és nem is foglalkoznak vele. Valójában azonban ez nem igaz, a történészek foglalkoztak a Kassai Kódex-szel, és elég lehangoló eredményre jutottak. Az ezzel kapcsolatos wikipédiás cikk pedig jelenleg sem emlékezik arról, hogy melyek voltak a főbb problémák a kódex eredetisége körül, inkább az eredetiség melletti érveknek ad teret. Arról nem is beszélve, hogy az ott szereplő hivatkozásban Györffy Györgynek az 1971-es Történelmi Szemlében megjelent írása lett feltüntetve, tévesen. Jelen írásunkban szeretnénk rámutatni, hogy melyek a főbb problémák ezzel a középkorinak vélt forrással kapcsolatban.

A Kassai Kódex története

Fehér Mátyás Jenő könyve a középkori magyar inkvizícióról

A Kassai Kódexről először Fehér Mátyás Jenő révén kapott hírt a magyar történetírás 1968-ban, amikor forrásaként jelölte meg a Középkori magyar inkvizíció c. munkájában (1968, Buenos Aires). Ebben a munkájában a szerző gyakran hivatkozik a Kassai Kódexre, és a XIII. században a domonkos rend által lefolytatott inkvizíciós perekre. 1968-ban Schramm Ferenc írt ismertetést a kódexről, majd 1969-től Fehér Mátyás Jenő az általa alapított, és szerkesztett Magyar Történelmi Szemlében jelentek meg részletek. Ez a folyóirat először az Egyesült Államokban, majd Argentínában látott napvilágot.
A kódexről először 1556-ban tudunk, amikor is Czeglédi Péter, kassai domonkos perjel elhagyja a várost, és a városi tanácsnál letétbe helyezi a Synographia Dominicana című kódexet. A távozásuk oka az volt, hogy a kolostor leégett, és a rend anyagi helyzete nem volt szilárd. 1690-ben azonban a rend megbízásából a fiatal Hoffman Tamás, domonkos rendi szerzetes a városba történő betelepítést szervezte, és ehhez szüksége volt a rend eredeti irataira. Ezt végül a Szepesi Kamara prefektusánál, Wilhelm Druheim (Druheim Vilmos) osztrák bárónál találták meg, aki az eredeti kéziratot nem akarta kiadni Hoffman számára, de megengedte neki, hogy lemásolja. A kódex birtokjogi részét a leleszi hiteleshelyi levéltár másoltatta le.

1785-ben a szerzetesrendet feloszlatták II. József rendelete nyomán, ekkor elveszett az eredeti kódex is, és a másolat is. A leleszi hiteleshelyen készült birtokjogi anyagok, valamint az 1556-os átadási jegyzőkönyv fennmaradt, ezért a kódex neve ismert volt. 1942-ben Fehér Mátyás Jenő a domonkos rendi szerzetesek lajstromozása közben bukkant egy olyan adatra, amely szerint a kódex 1852-ben még a kolostor tulajdonában volt. Ezt követően sikerült megtalálnia egy elismervényt, amelyben egy Rasovszky Domonkos nevű szerzetes kikölcsönözte a könyvtárból a mondott kódexet. Azonban őt, 1848-as szerepe miatt a renden belül is zaklatták, ezért kilépett a rend kötelékéből, és később Miszlókára került plébánosnak. Az itteni plébánián találta meg a kódexet, egészen pontosan a Hoffman-féle másolatot Fehér Mátyás Jenő 1944. okt. 15-én. A várost megszállták a szovjetek, majd csehszlovák fennhatóság alá került, és a kiutasítást megelőzendő Fehér Mátyás Jenő Vizsolyra távozott a kézirattal együtt.  Vizsoly után februárban Budapest következett, ahol a domonkos anyakolostorban lemásolta a kódexet. Az eredeti kézirat bekerült az anyakolostor könyvtárába, onnét azonban 1950-ben, a rend feloszlatása után, eltűnt.
A Fehér Mátyás Jenő kezén maradt másolatok tették aztán lehetővé, hogy először az 1967-ben megjelent Képek a magyar inkvizíció történetéből (Warren, Ohio USA, 1967) című, általa írt munkában hivatkozzon rá. Ez az írás a kódex Liber Inquisitorum része alapján keletkezett, amely 289 pert tartalmazott, és ezekből 83 vonatkozott a sámánokra. A szerző azonban csak három per jegyzőkönyvét közölte teljes terjedelmében, további kilencből pedig kivonatokat készített. Mindezt magyar fordításban, a latin eredetit csak egy esetben lett megadva.

Kérdések a kódex körül

Fehér Mátyás Jenő lapjának, a Magyar Történelmi Szemlének az első száma

Fehér Mátyás Jenő ezen munkája után jelentette meg a Középkori magyar inkvizíció c. munkáját 1968-ban, Buenos Airesben. Schramm Ferenc írt róla egy ismertetőt az 1968-as Ethnographiában, ezt követően pedig a tudományos életet is elkezdte foglalkoztatni az, hogy mi a helyzet ezzel a kódex-szel. A kódexről fényképek sajnos nem készültek, illetve Kassán le lettek fotózva, de a fényképész hagyatéka a történelem viharaiban elveszett. Schramm egy újabb ismertetésében, korábbi álláspontjával szemben, (Élet és Tudomány 1969. 420-422. o.) a kódex hitelességét megkérdőjelezte.
Fehér Mátyás Jenő a Magyar Történelmi Szemlében újabb és újabb részleteket tett közzé. Az 1969/1 számban Ottó páter útja a kaukázusi magyarokhoz 1232-ben címmel közölt részletet, amelynek latin szövegét az 1970/2-es számban közli más kontextusban Exodus Fratrum címmel. A latin szöveg azonban olyan elemeket is tartalmaz, amelyek 1232 utánra vonatkoznak, de ezek valamiért az említett út elé kerültek. Ez a Julianus barát útjára vonatkozó kitételek az 1237-38. évekről szólnak, és kapcsolatban voltak egy Pósa nevű szerzetes püspökké szentelésével.
A kódexben lévő rendi krónikát elvileg 1227-től kezdték írni, de a bejegyzések szerint a fentebbi eseményeket az 1222-23. évekhez írták (mint fentebb láttuk, hibásan, hiszen valójában az 1237-38-ban megtörtént események kerültek oda). Hasonló kronológiai probléma van azzal is, hogy az 1232. évből beszámol a pataki domonkos rendi kolostor alapításáról, amelyet Szent Erzsébet tiszteletére alapítottak „Béla és Kálmán királyok adományából”. A probléma ezzel az, hogy Erzsébetet 1235-ben avatták szentté.
Végül pedig a legnagyobb problémát a Magyar Történeti Szemle 1970/2-es számának 96. oldalán okozza a kódex, amikor azt írja, hogy Pósa püspök megírta a Gesta Hungarorumot. Itt pedig kicsit el kell kanyarodnunk az Anonymus-kutatás felé, mivel Pósa püspök Karsai Gézának volt az Anonymus-jelöltje, de módszerei felettébb különösek voltak. Az Anonymus munkájának oldalairól készült fényképeken ugyanis mindenféle alakot (a domonkosok jelképének számító kutyát, emberi arcokat), különböző odabiggyesztett betűket (így pl. a P iniciálé után az VSA betűket), valamint az első levakart oldalon az eredeti szöveg mellett további feliratokat, rovásírásos emlékeket talált. A probléma ezzel csak az volt, hogy rajta kívül azokat a jeleket, és formációkat senki nem tudta azonosítani a fényképfelvételein, sem a történészek, sem a paleográfusok, sem pedig a technikai eljárást lehetővé tévő fényképészek. (Különös elméletéről lásd Magyar Könyvszemle 1968. 41-51. o.), vagyis nincs bizonyíték arra, hogy valóban Pósa püspök volt Anonymus. Mindenesetre Karsai Géza kapott az alkalmon, és elméletének alátámasztásául hivatkozott a Kassai Kódexre. (Középkori kútfőink kritikus kérdései, Budapest 1974. Akadémiai Kiadó 53-59. o.). A kronológiai problémákra ifj. Horváth János hívta el a figyelmet a magyar elbeszélő forrásokról rendezett konferencián, amely írásban a fenti kötetben jelent meg (102-106. o.). Ráadásul, amint arra Horváth rámutat, a latinul idézett szöveg a Rendi Krónikából sem biztos, hogy azt jelenti, amit Fehér Mátyás Jenő írt, az is lehet, hogy csak a könyv adományozásáról van szó. Az egyébként 1970-ben rendezett konferencián Mezei László felszólalásában Fehér Mátyás Jenő munkáját az elmúlt évtized magyar kutatásainak plagizálásának minősítette, (a fentebb idézett kötetben a hozzászólás nem jelent meg). Ugyanezen a konferencián Radó Polikárp és Bendefy László viszont azt mondták, hogy valamilyen kódexnek lennie kell, mert ennyi mindent kitalálni lehetetlen.

A hamis kódex

Horváth még csak egy udvarias kérdőjellel jelzi azt, hogy a Kassai Kódex hitelességében nem bízik. Sokkal komolyabb ellenérvei voltak Borsa Gedeonnak, aki a kódexet egyértelműen hamisítványnak gondolta.
Borsa Gedeon először is a kódex előkerülésének furcsa körülményeire hívta fel a figyelmet. A középkori magyar inkvizíció történetében még azt írta Fehér Mátyás Jenő, hogy 1945. január 11.-én hagyta el Kassát, a folyóiratban viszont már február 11-ről beszélt. Előbbiben arról szólt, hogy a kiutasítást megelőzve Vizsolyba utazott, majd onnan Budapestre, utóbb viszont azt írta, hogy a kiutasítás miatt gyalog ment el Hejcére, majd onnan két hét alatt Budapestre. Előbbi esetben a kódexet végig magával vitte, utóbbi beszámoló szerint Budapestre csak utána küldték. A külföldre távozó Fehér Mátyás Jenő után küldött csomagban végül ott volt pár fényképfelvétel-töredék, továbbá három szövegtöredék amelyeket közölt is a Magyar Történelmi Szemlében. A Boross Dezső kassai fotográfus által készített fényképeknek azonban sem ő, sem más nem akadt a nyomára, így a MTSz-ben közölt fotók képezik az egyetlen bizonyítékot a kódex létezésére.
A hitelességet természetesen ezek a fényképek voltak hivatottak bizonyítani, amelyeket a Magyar Történelmi Szemle le is közölt az 1969/1. számában. Az első fotó egy magyar nyelvű levéltöredéket tartalmazott, amelyet Zalkay ispán írt Budára. Ez azonban nem eredeti, hanem egy rézmetszetről készült hasonmás volt. Fehér Mátyás Jenő erre a vádra nem válaszolt, csak annyit írt, hogy ez azt bizonyítja, hogy a Kassai Kódexet 1835 után kötötték be, (minthogy a rézmetszet akkor készült, és a kötéstáblából került elő a szövegtöredék). Ugyanakkor az eredeti közlésben mégis XVI. századi kéziratként mutatta be, ami érthetetlen, hiszen fel kellett volna ismernie, hogy a szóban forgó másolat nem eredeti.
A második fotón egy felvidéki búcsúlevelet mutatott be. Ez azonban egy egyetlen példányban ismert német nyomdai kiadásból származik. Ha a kettő nem ugyanaz lenne, akkor kétségkívül szenzációs felfedezés lett volna, de azt, hogy ez a fotó is egy közlésből származik, bizonyítja az, hogy a lehagyott első sorból lelógó G betű alsó, vízszintes szára ottmaradt a Fehér Mátyás Jenő által publikált képen. Fehér Mátyás Jenő lényegében nem reagált erre a felvetésre.
A harmadik fotóval is sajnos ugyanez a helyzet: ott Fehér Mátyás Jenő egy, a vasvári domonkos kolostorról szóló munkájához elhasznált, a győri káptalani levéltárban lévő fényképet használt fel ahhoz, hogy bizonyítékként mutassa be a Kassai Kódexhez. A szerző utólag azzal magyarázta, hogy a fénykép kifakulása miatt keverte össze a kódexről készült fotókkal.
Ezek után Fehér Mátyás Jenő a Magyar Történelmi Szemlében erősen személyeskedő támadást indított Borsa Gedeon ellen (olykor azonban keverte őt a testvérével, Borsa Ivánnal). Felrótta neki, hogy az UNESCO megbízásából tulajdonította el a szerzetesi könyvtárakat. Megvádolta azzal, hogy szándékosan igyekszik a magyar múlt emlékeit eltörölni, egy hatalmi kör nyomására, és azt is felvetette, hogy a kódex eltűnésében Borsának személyes szerepe lehetett. (Válaszában azonban Borsa Gedeon ezt tagadta, ő ugyanis nem dolgozott a budapesti domonkos kolostor könyvtári hagyatékával.)
Fehér Mátyás Jenő, ahelyett, hogy tisztázta volna magát az eredeti felvételek vagy a teljes latin szöveg közlésével, rendkívül személyeskedő választ írt Borsa Gedeonnak, amivel elkövette az egyik tipikus érvelési hibát (nem reagálva az ellenfél érveire, de támadva annak személyét). Elhallgatta, hogy hogyan kerülhetett a kódex kötéstáblájába egy egyetlen példányban ismert, és csak 1912-ben közzétett búcsúcédula. A másik két kép kapcsán sem adott világos magyarázatot.
Ami a Budapesten marad kézirat eltűnését illeti, az a könyvtár-pusztítás, amit pl. Fehér Mátyás Jenő reprint kiadványának előszavában felsorolnak, nem emlékeznek meg konkrétan a domonkos kolostor könyvtáráról. A domonkosok ráadásul az államosítást megelőzően a régi könyvanyagot kiürítették, és átmenekítették az akkori Központi Papneveldébe. Ezt külön állományként kezelték, ám Borsa Gedeon nem talált ott a Kassai Kódexre utaló bármilyen nyomot, így nem kerültek állami tulajdonba sem, tehát a vélt tervszerű elpusztítására sem került sor.

Vagy mégsem hamis?

A Kassai Kódex körüli kérdések legteljesebb áttekintését Kovács Béla végezte el. (A Kassai Kódex kritikája. In: Társadalomtörténeti Tanulmányok. Szerk.: Fazekas Csaba. Studia Miskolcinensia 2. Miskolc. 1996. Bíbor Kiadó. 47-61. o.) A fentebb, ifj. Horváth János, és Borsa Gedeon bemutatott véleményével, valamint a jelenkori magyar történeti kutatás véleményével szemben szerinte a Kassai Kódexet nem lehet teljes egészében hamisítványnak tekinteni. Deklarált célja az volt, hogy ne tartsuk Fehér Mátyás Jenőt egy modernkori Literáti Nemes Sámuelnek, hanem közléseiből legalább annyi adatot hitelesítsünk, amennyit egy többszörösen átírt, erősen romlott állapotú, hamisítással gyanúsított szerző kézirata esetén lehetséges.
Amennyiben ugyanis valóban létezett a kódex, annak egy részét Hoffman Tamás eleve csak kivonatolva másolta le, és az ő kézirata került romlott formában Fehér Mátyás Jenőhöz. Ő azonban kb. négy hét alatt másolta le az eredeti kéziratot. A Hoffman-féle másolat bekerült a domonkosok könyvtárába, azonban 1950 után a könyvtár anyaga vagy szétszóródott, vagy zúzdába küldték, így csak annyi maradt meg belőlük, amennyit Fehér Mátyás Jenő lemásolt. Részletesebben csak 16 per anyagát másolta le, de közlése szerint az általa rekonstruált 289 pernek a többszöröse lehetett. Ebből 57 pert magyarul közölt, 78-at pedig csak hivatkozott.
Kovács Béla megpróbálta összeszedni, hogy voltaképpen legalább hány perről beszélhetünk, ugyanis Fehér Mátyás Jenő, (vagy Hoffman Tamás, ez nem derül ki sajnos), évszámok szerint számozta a pereket, úgy, hogy minden évben újrakezdte a számozást.  Ennek alapján a Kassai-kódex legalább 573 pert tartalmazhatott, ebből, mint fentebb említettem, Fehér csak 135-ről közölt említést. 1228-1296 között 29 olyan évet talált, amikor nincs utalás egyetlen perre sem. (Vannak további perek még a később időkből, de lényegesen kevesebb.) Gondot jelentett azonban az, hogy Fehér az egyes perekre olykor különböző évszámmal utalt.
A perekben számos személy és tisztségviselő is előfordult. A legalább 573 perből 554 volt XIII. századi, ezek közül 125-öt említ Fehér Mátyás Jenő, és ezekből is csak 90-nek volt évszáma. Fehér 125 peréből 88 esetben volt korhatározó személy a per szövegében, (akiket más történeti adatokból, oklevelekből stb. ismerhetünk), de Fehér Mátyás Jenő 90 dátuma közül mindössze 24 volt elfogadható, a többi kronológiailag pontatlan volt.
A perek tárgyára nézve Kovács Béla a következőket állapítja meg: 125 perből 64 esetben sámánok ellen folytak vizsgálatok, (akiket a kézirat Fehér Mátyás Jenő szerint következetesen magus-nak nevez, de Fehér a sámán szót használja rájuk, mert véleménye szerint ez az ősi sumér Samas isten papjainak a neve). A perekből azonban nem derül ki több annál, mint amit addig a történeti, művelődéstörténeti, és néprajzi forrásainkból ismerhetünk, ezért nem tudni, hogy ezek közül melyek Fehér Mátyás Jenő kitalációi, és melyek nem.  A perek közül további négy a lovagrendekről szólt, négy esetben beginákat, tíz esetben pedig takácsokat ítéltek el. További tíz eset foglalkozik kunokkal, és öt eset cucurbita közösségekről, hat eset szólt izmaelita-böszörményekről, valamint 12 esetben eretneknek tartott könyveket koboznak el.
Kovács Béla ugyanakkor nem hallgatja el Fehér Mátyás Jenő tipikus hibáit sem. Először is, a sajtóhibák nagy számban fordulnak elő (Nagy Lajos betegségéről szóló 1283. évi tudósítás). Második típushiba az, hogy a szerző egy eseményt többféleképpen mond el, olykor egymásnak és önmagának ellentmondva. Ilyen például a Kassai Kódex előkerülésének története. Egy 1268-as sárospataki per szerint Miklós frátert egy zavargásban nyíllal ölték meg, egy másik szerint pedig késsel, holott ugyanarról a perről van szó. Egy 1289. évi per egyik közlése szerint Benedek comes testéből Marcell sámán húzta ki a nyilat, ugyanerről viszont később azt olvashatjuk, hogy Márton sárosi comes vállából húzta ki a nyilat Miklós fia Borch sámán.
Harmadik típushiba az, hogy két közléséből (1967 USA, Ohio állam, Warren, ill. 1968 Buenos Aires) ugyanabban a perben más személyneveket ad meg, ami kicsit több, mint a fentebbi, elírásnak is tekinthető hibák. Egy 1254-es perben a bíró István, gömöri curialis comes, a vádlottak pedig Bő fia Zordon, és Kendje fia Kundu. Ugyanezen per szövegét aztán a második közlésben már úgy adja meg, hogy István mester, gömöri comes, és a kunok bírája a bíró, a vádlottak pedig Kundu fia Dénes, és Bő fia Zordon és Ubul sámánok voltak.
A perek időpontjában sem volt következetes, egy pert olykor évszámmal, máskor anélkül közöl.
Nem következetes a jól ismert időpontok tekintetében: 1221 előtt szerepelteti Magyarországi Pál bolognai tanítványai között Sycardust, Kozmát, a Kalán nembeli Pósát és a Hahót nembeli Buzádot, de közülük egyik sem tanult a bolognai egyetemen. A Pál mesterrel hazatérők között említi Pósa, Buzád, Damasus és Kozma mellett a lengyel Szádok és Jákó, valamint a flamand Detre és Rexnold nevét. A domonkosok rendtörténete viszont csak Pálról és Szádokról tud. Magyarországi Pált nem sürgethette III. Ince pápa (1198-1216) a magyarországi inkvizíció megszervezésére, mivel csak 1221-ben tért haza. Teuton János inkvizítor sem élvezhette III. Ince bizalmát, mert róla tudjuk, hogy II. Honorius pápa (1216-1227) volt a mentora. 1241-ben IV. Ince pápa (1243-1254) nem tehette meg Teuton Jánost a magyarországi domonkos tartomány generálisának. Fülöp fermói püspök 1279-ben nem lehetett III. Ince legátusa. Bruno olmützi püspök sem írhatott 1274-ben levelet IV. Kelemen pápának (1265-68). Marcellus budai prior halálát egyszer 1272-re teszi, pedig a szövegében is leírta, hogy 1276 után halt meg valamikor. És így tovább, a hibák felsorolása a teljesség igénye nélkül. Olyan ordító hibák is előfordulnak, mint pl. az 1968-as kiadás 50. oldalán, ahol az alábbiak olvashatóak: „[A lovagrendiek] Gazdagságuk fitogtatásával, fényűző, aranyos sisakjaikkal (arany perjel!), tollas forgóikkal..” ellenszenvet váltottak ki, Pedig az arany sisak valójában a vránai perjelre (Vrána=Auraneum) akart utalni.

Tanulságok

Hogy miért követett el durva hamisításokat Fehér Mátyás Jenő, azt Kovács Béla egy tőle származó idézettel próbálta megvilágítani: „Egyet azonban be kell vallanom: az elkötelezett történetírók egyoldalú, nyomasztó örökségként reánk nehezedő történelemszemléletével szakítva, szándékosan és következetesen keleti, ázsiai igazolást keresek. Kötelességemnek tekintem ezt azért, mert az ’Európa idegenje’-ként kezelt magyarság a nyugati történelemszemléletben mint műveletlen, barbár, alacsonyabbrendű népség szerepel. Ázsiai, ősisoron szerzett örökségünket sokszor még magyar részről is szégyenkezve takargatták, vagy érdekcsoportok irányítása szerint az északi peremnépek ’halszagú atyafisága’ közé utalták. Az elsőn nincs szégyenkeznivaló, a másik pedig átlátszó, ártó szándék. Mindkettővel kötelességünk szembe szállni.” (Fehér Mátyás Jenő: Középkori magyar inkvizíció. Buenos Aires. 1968. 10. o.).
Vagyis Fehér Mátyás Jenőt a hamisításaira egyfajta megfelelési kényszer vezette rá, amelyet az amerikai nehézségek után az ottani, majd az argentínai magyar emigrációs környezetbe történő beilleszkedési vágy vezetett.  Kovács Béla szerint ezzel menthetetlenül elkövette a legsúlyosabb történeti hibát, hiszen egy újszerű, szokatlanul furcsa forrást fedezett fel, amelyről sejthette hogy el fog veszni, mégis a saját durva hamisításait keverte bele, megkérdőjelezve ezzel a teljes anyagának a hitelességét, és elejét véve annak, hogy legalább az ő jegyzetein keresztül fennmaradjon ez a forrás.
Azonban Kovács Bélával ellentétben meg kell jegyeznünk, hogy pillanatnyilag az, hogy valaha létezett Kassai Kódex, Fehér Mátyás Jenő egymásnak ellentmondó szavain kívül nem bizonyítja semmi. Az, hogy egy ember ennyi mindent nem találhat ki, kevés ahhoz, hogy hitelesnek fogadhassa el a történettudomány a Kassai Kódexet.

Mikor lehet elfogadni a Kassai Kódex hitelességét?
1. Abban az esetben, ha Kassán, (vagy Miszlókán) előkerülnek a kódexre utaló nyomok, pl. Boross Dezső kassai fényképész felvételei. Fehér Mátyás Jenő közléseinek hitelességét részben már az is helyreállítaná, ha legalább egy katalógus-bejegyzés, vagy leltári feljegyzés előkerülne.
2. Abban az esetben, ha a kézirat, (ez alatt érhető lehet a Hoffman-féle kézirat, vagy amit Fehér Mátyás Jenő írt), valamilyen módon előkerülne Budapesten, és valaki utánajárna, hogy a domonkos könyvtárból hova kerültek a különböző dokumentumok. Ha sikerül kimutatni ezt a kéziratot, akkor a kódex létezése kétségbevonhatatlan lenne.
3. Még az is a hitelességet erősítheti, ha Fehér Mátyás Jenő hagyatékából előkerülnének, és közzé lennének téve fényképekkel vagy hasonmás kiadással az eredeti jegyzetek, amit Fehér Mátyás Jenő készített a Hoffman-féle kéziratokról. Ezek alapján meg lehetne vizsgálni azt, hogy melyek voltak azok az adatok, amelyek egy esetleges kódexben tényleg benne lehettek, és melyek voltak azok, amelyeket csak Fehér Mátyás Jenő talált ki.
Mindaddig azonban, amíg ezek közül legalább az egyik feltétel nem teljesül, addig a Kassai Kódexet egy modernkori hamisítványnak kell tartanunk. Vagy ha jobban tetszik, egy interneten terjedő hoaxnak, amelynek még senki nem nézett utána.

A szerző, Fehér Mátyás Jenő sajnos tragikus módon elhunyt egy autóbalesetben 1978-ban, így nem vált lehetségessé az, hogy a Kassai Kódex hitelét valamilyen közléssel megerősítse. A kódex azonban önálló életet él még mindig, mint a „magyarság elől az MTA által eltitkolt ősi, és igaz források” egyike.

Facebook Kommentek

További írásaink