A magyar cigányság útja az 1956-os forradalomhoz. Rövid áttekintés

Az 1956-os forradalom és szabadságharc résztvevői közül – a becslések szerint – 5-8% volt cigány, ez az országos arányuk közel kétszerese, röviden arra keresem a választ, hogy ez milyen okokra vezethető vissza.

A magyar cigányság 1945-ben megszabadult a német megszállástól, a nyilas uralomtól és a deportálástól. A megbélyegzés és a holokauszt szörnyűségei után[1] a kiépülő új rezsim a társadalom többi részéhez hasonlóan hamis ajánlatot tett a magyar cigányságnak is. Ám a rövid demokráciakísérlet után hamarosan kiderült, hogy másodrangú állampolgárokként kezelik őket.

Cigányzenészek a Magyar Kommunista Párt standja előtt, 1946. Ekkor még nagy volt az optimizmus. BERKÓ PÁL / FORTEPAN

A Rákosi-kor cigánypolitikájának kérdései viszonylag alaposan feltártak, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne léteznének máig „fehér foltok” a sztálinista rendszer módszereinek kutatásában.[2] Írásomnak nem célja a negyvenes évek második, és az ötvenes évek első felének bemutatása, illetve a téma historiográfiáját sem kívánom elkészíteni. Röviden szeretném azonban felvázolni, a legnagyobb etnikum[3] és a hatalom viszonya hogyan tudott annyira elmérgesedni, hogy 1956-ban a cigányság országos részarányát felülmúlva vett részt az ellenállásban.[4]

8046_58_25az.jpg

A Vajdahunyad utcai szabadságharcos csoport. Budapest belső kerületeiben jelentős volt a magyarcigány harcosok száma. A képen 15. számmal jelölt Kóté Sörös Józsefet ki is végezték. Forrás: eorsilaszlo.hu

A második világháború alatt több tízezer magyar roma teljesített katonai szolgálatot, és külön roma munkaszolgálatos századokat is létrehoztak.[5] A hadifogságba került magyar cigány katonák közül – magyar társaikhoz hasonlóan – sokan soha, vagy csak évekkel később, testileg-lelkileg meggyötörve tértek haza. Ezek a katonák, s rajtuk keresztül családtagjaik a szovjet birodalom módszereit tehát már igen korán megismerhették. A kiépülő hazai kommunista rezsim pedig mindent megtett azért, hogy azoknak, akik hazakerültek a fogságból, ne álljon érdekében az átélt borzalmakról beszélni. A rákosista diktatúra ellenségként kezelte a volt hadifoglyokat, tekintet nélkül arra, hogy azok cigányok vagy magyarok voltak-e. Romano Rácz Sándor erről így számolt be:

(…) apám 1950 Mikulás-estéjén váratlanul hazatért a szovjet hadifogságból. Még körülbelül négy-öt évig – érthetetlen okból – nem hagyhatta el a falut, és rendszeresen jelentkeznie kellett a rendőrségen, akár egy bűnözőnek. Külön engedély kellett ahhoz is, hogy családostól ideiglenesen Salgótarjánba települhessen, és sokadmagával az építkezéseken dolgozhasson.[6]

Az 1940-es évek második felének cigánysággal kapcsolatos felfogását eklatánsan példázza az a polémia, ami a Népegészségügy hasábjain folyt.[7] Eszerint a cigányság sorsával kapcsolatban, ha fel is merültek a döntéshozók részéről elképzelések, akkor ezek mindössze közegészségügyi és rendészeti jellegűek voltak. Ez az időszak ilyen szempontból folytonosságot mutat a háború előtti időkkel, ugyanis a Horthy-korszakban sem léteztek átfogó jellegű „cigánypolitikai” elképzelések, s csupán rendészeti jellegű vagy helyi határozatok születtek.

A háború után az is felmerült, hogy a cigányságot mindegy „nevelő jelleggel” munkatáborokba kéne telepíteni,[8] illetve ennek a módszernek enyhébb változatai szerint a cigány gyermekeket kényszerkollégistává kellett volna tenni. Ugyan a kommunista korszakban erre nem került sor, ez az elképzelés szintén párhuzamba állítható Endre László[9] háború előtt, 1934-ben papírra vetett terveivel:

„Az egész ország kóborcigányait (…) koncentrációs táborokba kell gyűjteni, gyermekeiket kivétel nélkül erre a célra rendelt külön menhelybe vagy épületbe beutalni.”[10]

A különbség a két korszak között az, hogy míg Magyarországon a német megszállásig nem működtek táborok, és a cigányokat sem deportálták, addig a kommunista rendszerben több tábort is nyitottak, amelyekbe cigányokat és magyarokat egyaránt dolgoztattak.

Ez azonban messze nem jelentette azt, hogy származási alapon ne különböztették volna meg a cigányokat a nem cigányoktól. Az olyan közegészségügyi akciók, mint amilyenek a hírhedt kényszermosdatások is voltak, eleve a cigányságnak szóltak, attól függetlenül, hogy a kezelt egyének valóban fertőtlenítésre, tetvetlenítésre szorultak-e. Az ún. „egészségügyi járőrök” a karhatalom segítségével rendszeresen járták a cigányok által lakott telepeket, s az itt élőket gyakran szadista módszerek és egészségre ártalmas szerek alkalmazásával, akár téli hidegben is mosakodásra kényszerítették.[11] A Bernáth–Polyák szerzőpáros ezeket az állami akciókat a következő sorokkal jellemezte:

Sok helyen a kényszermosdatás nem volt egyéb, mint egyfajta rituális megtisztulás a „cigányság mocskától”, illetve a hatalom erőfitogtatása, hogy képes nyilvánosan meztelenre vetkőztetni asszonyokat, csíkot vágni a hajukba, és rendőrökkel végighajtatni őket a falun.[12]

A cigányság ellen elkövetett rendőri brutalitást Kalányos István alábbi visszaemlékezés-részlete is plasztikusan bemutatja:

Gyermekfejjel olyan rendőri beavatkozást láttam, amitől hetekig nem tudtam aludni. Említettem már a vödrözést, amikor egy vályogkunyhó fala mellett fel volt sorakoztatva 8-10-12 férfi, mindenkinek kellett hozni a saját vödrét, fejükre húzták, a rendőrök meg kérdeztek és ütöttek! Gumibottal! Volt úgy, hogy szabályosan alakra formálva ráverték a vödröt a behugyozó férfi fejére.[13]

A személyigazolványok bevezetése ugyancsak alkalmat adott arra, hogy a hatalom megkülönböztesse a cigányság „deviánsnak” tartott rétegét: azoknak az embereknek, akik az állampárt felfogása szerint „megfelelő munkát igazolni nem tudnak”, egy évig érvényes, fekete színű ideiglenes személyigazolványt adtak.[14] Ez az intézkedés rávilágít a kommunista párt gondolkozására, ugyanis ebben az esetben (is) ők szabták meg azt, hogy melyik munka tekinthető „megfelelőnek”.

A sztálinista rendszer saját ideológiája alapján az elvek szintjén az osztálykülönbségek felszámolásán dolgozott, ezért – hangsúlyozottan az elvek szintjén – a magyar cigányság jelentős része státuszánál fogva nyertese kellett volna, hogy legyen az új világrendnek. A háború utáni földosztásból azonban a cigányságot gyakorlatilag kihagyták, a hamarosan beköszönő államosítás időszakában pedig igyekeztek felszámolni, illetve az államvédelem módszereit ismerve talán helyesebb, ha úgy fogalmazunk, hogy kíméletlenül kiíratni a cigány iparosságot. Érdemes megjegyezni, hogy bár Sztálin halála után valamelyest puhult a rendszer, ez nem járt a cigányságot illető korábbi elképzelések módosulásával. Az MDP KV Adminisztrációs Osztálya által a PB számára 1956 áprilisában készített, „a magyarországi cigánykérdés rendezésére” szóló javaslat[15] ugyanis fenntartotta azt az eredeti koncepciót, hogy a cigányságon a párt elképzelései szerint hajtják végre a kényszerasszimilációt. Ennek az erőszakos beavatkozásnak a folyományaként, hasonlóan ahhoz, ahogy a magyar parasztságot megnyomorították, a cigányság tradicionális foglalkozásait is ellehetetlenítették. A kommunisták hozzáállásával kapcsolatban igencsak beszédes, ahogy a fenti jelentés summázta megállapításait:

„A cigányság nagyobb része lényegében a társadalom perifériáján él, illetve gyakran élősködik.”[16]

A jelentés pozitívumaként felhozható, hogy az eddigi gyakorlattól eltérően beismeri az elkövetett hibákat.

„Vannak olyan példák is, melyek azt mutatják, hogy egyes állami szervek nem veszik emberszámba a cigányokat, és megalázó, embertelen módszereket alkalmaznak velük szemben (pl. a bátaszéki eset, ahol januárban életkorra való tekintet nélkül, meztelenre vetkőztetve tartottak egészségügyi vizsgálatot rendőri fedezet mellett, közben lépten-nyomon megalázták őket.)”[17]

Mivel egy belső használatra készült, titkos iratról van szó, ez a beismerés azt is jelenti, hogy a hatóságok megalázó viselkedésének híre az MDP KV, illetve a PB szintjéig is feljutott. Ez pedig mindenképpen azt jelzi, hogy még ekkor, három évvel az „olvadás” megindulása után is rendkívül súlyos volt a probléma.

Összegzésként elmondható, hogy ugyan léteztek olyan kezdeményezések, amelyek a felzárkóztatást célozták meg – ezek közül a legfontosabbnak azt a célkitűzést tekinthetjük, hogy törekedtek az analfabetizmust felszámolására –, de ezek sikereit számos dolog beárnyékolta. A hivatalosan közölt oktatási eredmények impozánsak voltak,[18] de ezek kifutási ideje már a hatvanas-hetvenes évekre esnek, ráadásul még ezek is jócskán elmaradtak a korábban kitűzött céloktól. A cigány tanulók egy része ugyanis hamar kimaradt az iskolából, és mivel ezek a gyerekek felsőbb osztályba sem léptek, hiába voltak magasak a beiskoláztatási mutatók, a befejezett tanulmányok száma csekély volt.[19] Az állami szervek brutalitása és megalázó eljárásai pedig az olyan (elvi) célokat is aláásták, mint a járványok visszaszorítása és a rossz higiéniás viszonyok felszámolása. A szocialista nehézipar erőszakos megteremtésére tett erőfeszítések mentén jelentkező társadalmi problémák pedig éppúgy sújtották a cigány lakosságot, mint a nem cigány népességet. Egy korábbi tanulmányomban a Kádár-korszak szegénységpolitikája kapcsán kiemeltem, hogy a rendszer a szervetlen fejlődést a társadalomra erőltető politikájával sok esetben leginkább csak szőnyeg alá söpörte a problémákat, valós megoldást viszont nem nyújtott rájuk. Ez a diagnózis a Rákosi-korra és az ötvenes évek cigánypolitikájára hatványozottan igaz volt. [20]


Borítóképünkön:

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára készített plakátok a főváros számos pontján emlékeztettek a cigány szabadságharcosokra

Jegyzetek, források és szakirodalom

[1] Bernáth Gábor – Brassói Vivien – Orsós Julianna kötete (Ha szaladok, agyonlőnek ha megállok agyonvernek. Az európai roma holokauszt. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2015.) rendkívül jól foglalja össze a roma holokauszt szörnyűségeit.

[2] Kállai Ernő az MTA Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője társadalomtörténeti vázlatában annak ellenére nem szentel 7-10 sornál többet a Rákosi-kor problémáinak, visszásságainak, hogy az általa vezetett intézet önálló tanulmányokat is publikált a kérdésről Ld. Kállai Ernő: Cigányok/romák Magyarországon. In: Romák a történelemtanításban. Történelemtanárok Egylete, Budapest, 2008. (Továbbiakban: KÁLLAI, 2008): 5–17. o.

[3] A magyarországi németség kényszerkitelepítése után az egyébként rendkívül heterogén cigányság lett a legnagyobb nemzetiség Magyarországon.

[4] A részvételi arányokkal a későbbiekben bővebben foglalkozom.

[5] A roma munkaszolgálatos századokkal Szita Szabolcs és Szécsényi András foglalkozott behatóbban, de a téma máig rendkívül feltáratlan. Ld. Szécsényi András: Fogalomtörténeti vázlat a munkaszolgálatról. In: Beszélő 2014. 3. sz. [http://beszelo.c3.hu/cikkek/kenyszermosdatasok-magyarorszagon].

[6] Romano Rácz Sándor: Cigánysor. Osiris, Budapest, 2008. (Továbbiakban: ROMANO RÁCZ, 2008): 9. o.

[7] Hajnáczky Tamás: A Pártállam cigánypolitikája. A szektoriális cigánypolitikától a kényszerasszimilációs cigánypolitika kritikájáig. In: Hajnáczky Tamás (szerk.): „Egyértelmű, hogy a cigányok nem tekinthetőek nemzetiségnek.” Cigánypolitika dokumentumokban 1956–1989. Gondolat, Budapest, 2015. (Továbbiakban: HAJNÁCZKY, 2015.): 20–21. o.

[8]Ld. Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története. Történelem a cigánykutatások tükrében, 1890–2008. Osiris, Budapest, 2009. (Továbbiakban: DUPCSIK, 2009.): 143–144. o.

[9] Endre László (1895–1946): Szélsőjobboldali politikus. 1923-tól 15 évig gödöllői főszolgabíró, majd Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja. 1944-ben államtitkárként segítette a magyarországi zsidóság deportálását, majd a nyilas hatalomátvétel után a Szálasi-kormányban is tevékenyen részt vett a német érdekek kiszolgálásában.

[10] Endre László: A kóborcigány-kérdés rendezése. In: Mezey Barna (szerk.) A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422–1985. Budapest, 1986. Kossuth. (Továbbiakban: MEZEY, 1986.): 225. o.

[11] A témában részletesen lásd: Hajnáczky Tamás: „Karhatalommal a cigánytelepekért”.

[12] Bernáth Péter – Polyák Laura: Kényszermosdatások Magyarországon. In: Beszélő, 2001. 6 sz. [http://beszelo.c3.hu/cikkek/kenyszermosdatasok-magyarorszagon].

[13] Kalányos István: Élet a cigánytelepen. In: 2000. 2005. 5. sz. 41. o.

[14] HAJNÁCZKY, 2015. 20–21. o.

[15] HAJNÁCZKY, 2015. 57–62. o.

[16] HAJNÁCZKY, 2015. 57. o.

[17] Uo.

[18] KÁLLAI, 2008. 162. o.

[19] Lásd: Havas Gábor – Kemény István – Liskó Ilona: Cigány gyerekek az általános iskolákban. Oktatáskutató Intézet, Budapest, 2001. 5. o.

[20] Balogh-Ebner Márton: „Az átkos múlt maradványainak egy részét felszámoltuk.” Szociálpolitika a gazdaság és az ideológia csapdájában a Kádár-korszakban. In: Kommentár 2015. 6. sz. 57–72. o.

Facebook Kommentek

További írásaink