Szénért bakancsot? Egy ruházati akció története Tatabányán (1945. augusztus – október)

Macher Péter

A II. világháború magyarországi harcai 1945 tavaszára lezárultak. A közellátási problémák azonban továbbra is igen súlyosak voltak az élet minden területén; a ruházati cikkek esetében éppen úgy, mint az élelmezés vonatkozásában. A hiányosságok fokozottan éreztették hatásukat a termelő iparvidékeken, hiszen a munkásságtól elvárták a megfeszített munkát az ország újjáépítése érdekében. Csakhogy az elemi létfeltételek biztosítása nélkül nem lehet megfelelő munkát végeztetni se. A hiánycikkek pótlására a hatóságok, vállalatok és egyéb szervezetek különböző akciókat szerveztek, amikkel az adott körülmények között felemás eredményeket értek el. Jelen írásban egy ilyen művelet kimenetelével foglalkozunk. A szocialista időszak ideologizált történetírása a háborút követő üzemi munkásellátási problémákért egyoldalúan a nagyvállalatok tőkés vezetőit tette felelőssé (Tatabánya története II. 1972). A kérdés azonban ennél összetettebb.

Az elképzelés

Az akciót 1945 augusztusában kezdték meg. Az akciós pótműszakra minden munkavállaló jelentkezhetett. A vájároknak saját aknájukban kellett jelentkezniük, a külszíni és a szellemi munkásokat pedig az üzemi bizottság osztotta be. A tervek szerint fejenkénti ötcsillényi teljesítmény után az aznapi munkát be kellett fejezni, az így megrakott csilléket a jegykezelésnek külön kellett kezelnie. Az aknáknak megparancsolták, hogy önálló kimutatásban kezeljék a műszakot teljesített munkások neveit. Ezek alapján állapította meg az üzemi bizottság azt a szénmennyiséget, amely – mint a munkásság tulajdona – felett a testület rendelkezett.

Az akció során kitermelt szén harmada a vállalat tulajdonába ment át minden ellenszolgáltatás nélkül. A másik harmadát üzemi és egyéb költségek megtérítésére szánták, a fennmaradó harmadrészt pedig a munkavállaló tulajdonát képezte, mely a felsőgallai és a tatabányai szénrakodókba került. Az utóbbi két részt innen szállították át a közvetítőhöz, a Rajcsányi Konrád és Társai budapesti tüzelőanyag-nagykereskedő cégéhez, mely üzlettársai által a szenet az említett ruházati cikkekre cserélte. Ezeket pedig leszállították a tatabányai élelemtárba, ahol a munkásság az üzemi bizottságtól kapott utalvány ellenében vehette át. (Élelemtárak működtetését az 1854. évi osztrák bányatörvény írta elő a bányavállalatok számára. A MÁK Rt. több ilyen létesítményt üzemeltetett Tatabányán, ahol konzumoknak hívták őket. Kezdetben élelmiszer- és ruházati cikkeket, petróleumot, később már szélesebb választékot kínáltak a vásárlóknak. Csak MÁK alkalmazottak vehették igénybe, akik így olcsóbban juthattak a kívánt cikkekhez, mint a környékbeli kiskereskedőktől.)

A MÁK Rt. által fenntartott élelemtár ruhaosztálya (Forrás: Tatabányai Múzeum)
A MÁK Rt. által fenntartott élelemtár ruhaosztálya (Forrás: Tatabányai Múzeum)

Az akció lebonyolítására öt hónapot irányoztak elő, mely idő alatt kilencezer munkás százezer pótműszakot dolgozott volna le. Napi nyolcszáz pótműszakot kívántak beállítani, ami tíz termelő aknát alapul véve, nyolcvan pótműszakot jelent aknánként. Az öt hónap alatt hozzávetőleg napi két és fél mázsa szén kitermelésével számoltak, amely napi kétszázhatvan vagonnak, összesen pedig harminckétezer vagonnak felelt meg.

Valóság

Szép tervek voltak ezek, lássuk mi valósult meg mindebből. A rohammunka ugyan augusztusban már megindult, októberben viszont a tatabányai üzemi bizottság már arról számol be, hogy a bakancs- és ruhaszállításnál problémák merültek fel. Ezért a MÁK Rt. fővárosi központja Leskó Béla igazgatót küldte Tatabányára, hogy tájékozódjon az akció alakulásáról. Leskó október 24. és 27. között, illetve október 30. és november 2. között látogatott el a bányatelepre és számolt be az eredményekről.

Elmondása szerint leginkább a külszíni munkások érdeklődtek az akció iránt, mert gyakorlatilag a vájároknak kellett az ő szenüket is kitermelni. A vájármunkában tapasztalatlan külszíniek ugyanis csak rakodási munkálatokat végeztek, miután pedig a vájárok által kitermelt szénnel megtöltötték az előírt öt csillét, befejezettnek tekintették a pótműszakot és odébbálltak. A vájárok kezdetben azért nem lelkesedtek a munkáért, mert azt munkatöbbletre hajtó módszernek tekintették és hamar megtapasztalták a külszíniek hozzáállását is. Az a felfogás is visszatartotta őket, hogy a vállalatnak amúgy is gondoskodnia kell megfelelő bakancsról, akkor ők minek csináljanak még külön pótműszakot ennek érdekében. Miután azonban az akcióban résztvevők számára megérkezett a bakancs, a munkások tömegesen kezdtek jelentkezni a pótműszakra. Leskó mindezt azzal magyarázta, hogy a munkások a hamarjában megszerzett bakancsot élelemre akarták cserélni a környező falvakban. Mikor azonban a ruhakiadásában akadályok merültek fel, a jelentkezési kedv is alább hagyott. Miután pedig az élelemtárakban ki lett hirdetve, hogy a MÁV az akciós szenet lefoglalta, azonnal megszűnt minden jelentkezés.

Az élelemtár fűszerosztálya (Forrás: Tatabányai Múzeum)
Az élelemtár fűszerosztálya (Forrás: Tatabányai Múzeum)

Az akcióban résztvevő vájárok arra törekedtek, hogy minél kevesebb munkával letudják a pótműszakot. A rendes műszak kihasználásának rovására és mindenféle módon arra törekedtek, hogy a lehető legrövidebb idő alatt, minél könnyebben, minél több szenet juttassanak az akciós keretbe. Rendellenességek egész sorozata volt tetten érhető. A rendes csapat szenének egy részét gyakran átadta az akciósnak és a csilléket is ilyen jeggyel látta el. Másnap viszont a rendes csapat tagjai végezték a pótműszakot és az előbbiektől visszakapták a szenet. Előfordult, hogy a résztvevők a munkahelyet a rendes műszakon csak előkészíttették, az akciós műszakon csak termeltek, így az ácsolást a következő műszakra hagyták. Ez a munkahely kirablását jelentette. (A szénbányászatban rablógazdálkodásnak nevezik azt az eljárást, amely során kizárólag a gyors kitermelésre törekednek, de nem gondoskodnak az aknák hosszabb távú üzemeltetéséhez szükséges ácsolási és karbantartási munkálatokról.)

Hamar kiderült az is, hogy a munkások az akció során szerzett bakancs és ruha révén sokkal többet tudnak keresni, mint a rendes műszakon. Ezért az akcióban résztvevő bányászok állandóan kifogásolták a rendes műszakon elérhető keresetet. A teljesítmények megtárgyalásánál az lett a fő érv, hogy nem érdemes dolgozni a rendes műszakkeresetért. Pénzért ebben az időszakban ugyanis nem sok mindent lehetett kapni. Sokan le akarták dolgozni az összes akciós műszakot, még üdülési szabadságukat is erre a célra kívánták fordítani és jelentkeztek az akció új sorozatára. A második sorozatra azonban addig nem lett a munka megengedve, amíg az elsőből mindenki meg nem kapta a járandóságát.

A kellemetlen tapasztalatokkal még nem volt vége Leskó küldetésének. Az igazgatónak még a tatabányai üzemi bizottsági tagokkal is vitatkoznia kellett, akik felrótták neki az akciós ruha és bakancs érkezésének megakadását. Arra hivatkoztak, hogy a bányászok ledolgozták a pótműszakot, a vállalat központi vezetésének ezért intézkednie kellene az áruk leszállítása érdekében. Ezenkívül nagyon felzaklatta a tatabányai kedélyeket egy újságcikk, mely a Rajcsányi céget szénfeketézéssel vádolta meg.

Május 1-jei felvonulás Tatabányán 1946-ban (Forrás: Tatabányai Múzeum)
Május 1-jei felvonulás Tatabányán 1946-ban (Forrás: Tatabányai Múzeum)

A ruhanemű beszerzése elhúzódott. 1946. június 29-én értesülünk arról, hogy a vállalat felbontotta szerződést a Rajcsányi céggel. Az akció tehát megbukott. A szakirodalom a Szabad Nép 1945. augusztus 10-i számára hivatkozva állítja, hogy a MÁK Rt. a Hazai Fésűfonóval, a Lóden Posztógyárral és a Wolfner Bőrgyárral is kötött hasonló megállapodást (Erdmann – Pető 1977, 28.). E szerint az említett cégek meghatározott szénért tízezer rend öltözetet biztosítottak a tatabányai bányászoknak. A szenet ismételten rohammunkával termelték ki: a pótműszakok keretében teljesített ötvenöt csille szén után kapott egy rend öltözetet egy bányász. A vállalat levéltári anyagában viszont csak a Wolfnerről találtam információt 1946 áprilisára vonatkozóan. Az akció tehát ebben az esetben is elhúzódhatott.

További lehetőségnek bizonyult a Közellátási Minisztérium által 1945 októberében kezdeményezett közérdekű textilakció. Az ennek keretében megszerzett ruházati cikkeket az egyes üzemek üzemi bizottságai osztották szét, tekintetbe véve a munkás ellátatlanságát, a május 1. után teljesített műszakok számát, a kitermelt szénmennyiséget, valamint a családtagok számát. 1945 karácsonyán hasonlós ruhaakcióra kerülhetett sor, mert a tatabányai üzemi bizottság felkérte az egyes üzemeket a bakancsra jogosult személyek összeírására. A részleteket azonban nem ismerjük.

1946 júliusában az Iparügyi Minisztérium használt, de jó karban lévő svéd bakancsok kiutalását kezdte meg azon bányászok részére, akik annak hiányában kénytelenek lennének műszakot mulasztani. Ez az utolsó forrásunk a tatabányai munkások bakancshiányáról, mely azt bizonyítja, hogy a problémát a stabilizáció időszakában sikerült megoldani.

Megállapíthatjuk, hogy a szénért ruhaakció nem hogy nyereséget nem hozott, hanem a normális munkamenet megzavarásával még rontott is a termelésen és a munkaerő fegyelmén. A sikertelenség több tényező együttes eredménye volt, legfőbb okának azonban mindenképpen a szervezetlenséget tartjuk. A vállalat vezetőinek eleve differenciálniuk kellett volna a külszíni és a földalatti munkások között, hiszen más típusú munkavégzésről van szó. A tatabányai üzemi bizottság ráadásul nem ellenőrizte kellőképpen a munkálatokat. Ugyanakkor az akcióban résztvevők közül is többen meglehetősen rövidlátó módon törekedtek a pótműszak kijátszására.

A MÁK Rt. az akcióval olyan megoldást keresett a bakancsproblémára, amivel a vállalat, munkás, és a közvetítő cég is egyaránt jól jár. A kedvezőtlen körülmények, a rossz közlekedési viszonyoktól kezdve, azonban keresztülhúzták a számításokat. Az akció sikertelensége felszínre hozta az egyes csoportok közötti ellentéteket: fővárosi központ és iparvidék, régi és új típusú vállalati vezetés, valamint földalatti és külszíni munkás viszonylatában.


Források:

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL) Z 254 (MÁK Rt. Személyzeti Osztály iratanyaga 1945

MNL OL Z 964 MÁK Rt. Központi Üzemi Bizottság iratai  1945-1946

MNL OL Z 965 MÁK Rt. Tatabányai Bányaigazgatóság iratai 1945-1946

MNL OL Z 992 MÁK Rt. Ügyvezető Igazgatóság iratai 1945

Borítókép: Munkásgyűlés Tatabányán 1945 júniusában (Forrás: Tatabányai Múzeum)

Szakirodalom:

Erdmann Gyula – Pető Iván: A magyar szénbányászat a felszabadulástól a hároméves terv végéig. Bp., 1977.

Gombkötő Gábor – Horváth Géza: Tatabánya története II. Tatabánya, 1972.

Simonik Péter: A Népháztól a Gőzfürdőig. Munkásjóléti intézmények a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. tatabányai bányatelepén. Tatabánya, 2013. (Tatabányai Levéltári Kiadványok 14.)

További írásaink