„A nemzetiségiek most már magyarok, csak éppen más nyelven beszélnek” – nemzetiségiek a Magyar Királyi Honvédségben I.

Mind a magyar, mind a nemzetközi szakirodalom részletesen vizsgálta azt a kérdést, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia haderejében a különböző nemzetiségek hogyan viszonyultak a Monarchia fennállásához, a harctéri szolgálathoz illetve a dezertáláshoz. Kevéssé ismert tény viszont, hogy a második világháborúban a Magyar Honvédségben is jelentős számú nem magyar anyanyelvű katona szolgált. Pedig ezt a tényt aligha találhatnánk meglepőnek annak tükrében, hogy a nemzetiségi szempontból szinte homogénnek mondható trianoni Magyarország etnikai viszonyai az 1938 és 1941 közötti visszacsatolásoknak köszönhetően erősen módosult. Míg az 1930-as években az ország lakosságának 7,9 százaléka nem volt magyar nemzetiségű, 1941-re a lakosság majdnem egynegyedét (22,5 százalék), több mint 3,3 millió főt tett ki a nemzetiségi lakosság.

– Magyar ember vagy te, Tarpataki? Nem Tumpek vagy Todoran voltál te? Mert magyarosítottál? Igaz? Na várjál csak, hadd találgassak: Tripnicz? Turnovszky, Truszinszky? Tákovics? Mondhatom, szép nevet találtál!

A főhajónagy mindig elhallgatott a szúrásra, és soha nem válaszolt. Máskor vitázott, de a névelemzéskor hallgatott. Bükyt nézte és hallgatott. Mintha lesne az okos folytatást. Hallhatta is mindig. A várakozás meg a csinált nyugalom mindig tovább ingerelte Bükyt.

– Mert tudod, kérlek, nemcsak a néven fordul meg, hogy valaki mennyire magyar, hanem a szíven.

És mindig a szívére ütött ilyenkor.

(Cseres Tibor: Hideg napok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1965. 36. p.)

hungary_1941_ethnic_svg

Cikkemben nem vállalkozhatok sem a honvédség nemzetiségi politikájának, sem pedig a német nemzetiségek fegyveres szolgálatának bemutatására. Háromrészes forrásközlésemben arra a két, egymással ellentétes irányú intencióra alapuló problémakörre akarok rámutatni, mely megszabta a honvédség nemzetiségi politikáját. A nemzetiségi legénység és a katonai szolgálat kapcsolatánál egyrészt meghatározó volt a nemzetiségiek integrációjára és asszimilációjára való törekvés, másrészt a magyar katonai vezetés folyamatos gyanakvással szemlélte a nemzetiségi lakosságot, ami retorziókban is megnyilvánult.

„Minthogy idegen nemzetiségeink vannak és azokat ki nem küszöbölhetjük, tehát meg kell teremteni velük a békés együttélés lehetőségeit.”

(Hadtörténeti Levéltár VKF Eln. 1. 1940/4661 – Idézi: Szabó 1989, 34. p.)

– szögezték le a katonai elit részéről 1940-ben. Az 1938 és 1941 közötti éveket folyamatos viták jellemezték a nemzetiségiek honvédségi alkalmazását. Elsőrendű problémának azt tekintették, hogy az utódállamokban a magyar állameszmével ellentétes nemzeti szellemben nevelkedett legénységtől, mely korábbi hazájában még az államnemzet tagja is volt, mennyiben várható az új államhatalomhoz való hűség. Viszont túl nagy tömeget alkotott az a fiatal, az utódállamokban katonai kiképzést kapott férfi lakosság, hogy behívásától eltekinthessen a magyar katonai felső vezetés. Így – amiképp legalábbis propaganda szintjén a magyar politikai vezetés is, főleg Teleki Pál útmutatása alapján, a “Szent István-i birodalom” gondolatával – a nemzetiségi legénység integrálására törekedett.

20130102-donkanyar-masodik-vilaghaboru-masodik-magyar3

A nemzetiségiekkel való jó bánásmódra vonatkozó parancsok egyikét találhatjuk meg az 54. gyalogezred iratanyagában:

„Több ízben tapasztaltam, hogy az ezrednél szolgálatot teljesítő nemzetiségű (sic!) legénységgel szemben a magyar bajtársaik nem a kívánatos bánásmódot tanúsítják, ami azok körében nagyfokú elkeseredést szül. Utasítom az összes alosztály pk-okat, hogy a magyar legénységet oktassák ki a nemzetiségi bajtársakkal való bajtársias és baráti érzelmű magatartásra. Oktatásuk keretében térjenek ki arra, hogy a nemzetiségiek most már magyarok, csak éppen más nyelven beszélnek, ők is a nemzeti közösségbe tartoznak. Durva bánásmóddal csak elvadítják azokat a magyar beolvadástól és elégedetlenséget szítanak vele. Minden magyar nyelvű honvédnek hazafias kötelessége a nemzetiségieket támogatni, törekedni kell ara, hogy azok mielőbb a magyar nyelvet tökéletesen elsajátítsák és nyelvükben is és érzéseikben is magyarokká váljanak.

Minden parancsnokot felelősség teszek ezen parancsom szigorú betartására és a legénység ez irányú kioktatására és ellenőrzésére. Az ezen parancsom ellen vétők példásan megfenyítendők.”

(Hadtörténeti Levéltár II. 1520. 54. gyalogezred 5. sz. tiszti parancs, 1942. szeptember 5.)

Az idézett forrás rámutat arra, hogy a korabeli katonai vezetés miképp képzelte a nemzetiségi kérdés rendezését. Ugyan az idézett parancs a magyar nemzetiségű katonáknak szólt, kiolvasható belőle a nemzetiségi legénység kötelessége is, létrehozva egyfajta asszimilációs alkut, mely alapján a “bajtársias és baráti érzelmű magatartásért” cserébe igen magas fokú asszimilációt követeltek meg.

Felhasznált irodalom

Szabó 1989 – Nemzetiségek a magyar királyi honvédségben (1938-1943) I. Palócföld 1989/6. 34-41. p.

Borítókép: Fortepan

Facebook Kommentek

További írásaink