“Tessék nézni ezeket, olyan búval baszott képpel bandukolnak…”

Bakatréfa a hómezőn, avagy Róka honvéd nagy pillanata

1943. január 12-én Urivnál, két nappal később pedig Scsucsjénál is áttörte a Vörös Hadsereg a Don partján berendezkedett magyar 2. hadsereg “gatyamadzag-vonalát”. A frontvonal november közepén Sztálingrád környékén ingott meg először, egy hónappal később pedig már a magyar csapatoktól délre álló olasz hadsereg szakaszán is áttörtek a szovjetek, a magyarok elleni támadás ezen műveletsorozat újabb állomását képezte. A magyar hadseregnek esélye sem volt felfognia a támadást, a visszaözönlés szinte azonnal megindult; a honvédek kis számban rendelkeztek a T-34-esek ellen is hatásos lövegekkel, a -40 C környéki hőmérséklet pedig nagyon hamar nullázta a fizikai és morális harcértéket is.

Ennek ellenére több csapat- és seregtest kitartott – a már említett 35. gyalogezred például közel két napig – és számos kisebb-nagyobb alakulat őrizte meg szervezettségét; ők általában a többiek visszavonulását fedezték. Az egyik ilyen volt a VII. hadtesthez tartozó 107. utászszázad, amelyet ekkor a tapasztalatszerzése kivezényelt Bártfai Szabó László főhadnagy vezetett. Bár az utászoknak nem volt feladata a gyalogsági harc, a szükséghelyzetben nem hogy sima gyalogosként kerültek bevetésre. de minden előképzés nélkül páncélosokkal is együtt kellett működniük. Ezt ekkor nem igazán tanították a honvédségben – a gépkocsizó csatapatok persze kivételt képeztek – ugyanakkor az “összfegyvernemi” együttműködés ez esetben sikeresen zárult.

1390732512_54.jpg
Az 1943 januári szovjet áttörés (Bártfai Szabó László térképe)

Az utászok Goncsarovkán, az első vonalaktól hátrább rendezkedtek be, így az első támadások nem érték őket. Az alakulat január 14. után kapcsolódott be a harcokba; Nyikolajevka után Bugyennijbe mentek, ahonnan Novij Oszkolba vezényelték őket. A két utóbbi település között ellenséggel ugyan nem találkoztak, de a napok óta tartó stressz, a gyenge élelmezés (az áttörés előtt se nagyon volt jellemző, hogy elhíztak volna a katonák) és a már említett iszonyatos hideg megviselte a katonákat, akik a kimerülés határán támolyogtak nyugatra. Voltak ugyanakkor olyanok, akiket humoruk még ekkor sem hagyott el, és ezzel nagy segítségükre voltak társaiknak is. Egy ilyen, január 20-án lezajlott esetet is leírt Bártfai Szabó főhadnagy.

“Szótlanul haladtunk megint egy ideig, lassan, de biztosan fogytak a kilométerek. Látható volt, hogy a katonákon is egyre jobban erőt vesz a fáradtság, hiszen Bugyonnij óta három-négy órai pihenővel már közel ötven kilométert tettünk meg. A hosszú menet a hepehupás, hóbuckás, csúszós úton kétszeresen is fárasztó. (…) A katonák egy részének feltörte a csizma a lábát, mások nagyon is kellemetlen fagysérülést szenvedtek lábukon, s bizony így különösen keserves a menet. De hát menni, menni kell, mindenkit hajt a remény, hogy ha távolodunk a front pillanatnyi helyétől, az egyúttal a biztonságot is jelenti. (…) A hó ropogását és a nagy csendet egyszer csak egy kiáltás törte meg:

 – Nótát, a hétszentségit!

 – Mi az, valamelyik megbolondult? – szóltam.

 – Dehogy is, ez a Róka honvéd hülyéskedik – válaszolta Takách főhadnagy. [Takách Gyula főhadnagy, parancsnokhelyettes, I. szakasz parancsnok]

Róka honvéd zömök termetű, cigányos képű katona volt, olyan tréfacsináló-féle a századnál. Viselkedése sokszor a szemtelenséggel határos, de ezt meg lehetett bocsátani neki, mert egyébként becsületes, rámenős, bátor, kötelességtudó katona volt. A kiáltás után hangok, morgolódások hallatszottak a katonák soraiból.”

kezdkp-1.JPG
Nem katonás, de egy rossz pokróc is életet menthetett

Nótaszóra, lépéstartással menetelni lehet jó móka, de nem ilyen körülmények között; bár nagyobb települések előtt a kevésbé szétesett alakulatok összekapták magukat, és rendezett menetben vonultak be, de a néptelen hómezőkön nem igazán ügyeltek a formaságokra. A kiélezett helyzetben egy rossz beszólás is konfliktusokhoz vezethetett, a főhadnagy így jobbnak látta pihenőt elrendelni, és egy kicsit utánajárni a dolgoknak.

“A katonák közül egyesek leültek a hóba, az út szélére, lehúzták csizmájukat, kapcájukat igazgatták, mások levették szerelvényüket, és arra ültek, néhányan kenyérzsákjukba nyúltak, és valami harapnivalót szedtek elő, vagy rágyújtottak. A katonák közé mentem, és így kiáltottam:

– Róka honvéd, hozzám!

Ő elém pattant, és úgy összecsapta a bokáját, hogy a hó csak repült szanaszét.

 – Parancs! – tisztelgett.

 – Mit kiabáltál az előbb, Róka? – kérdeztem.

 – Azt, hogy »Nóta!« Tessék nézni ezeket – és a katonákra mutatott – olyan búval baszott képpel bandukolnak, mintha most okádták volna ki őket.”[1]

25646_s.jpg
“Szekerizált hadsereg” – mondta Koppányi Sebestyén, a 4. gyalogezred segédtisztje. De legalább a nagy hidegben is indul…

Róka honvéd ismét majdnem túlfeszítette a húrt, ugyanakkor a java még hátra volt, ugyanis ezzel olyan lavinát indított el, amire minden bizonnyal sokáig emlékeztek a jelenlévők.

” – Jár a pofád, Róka – szólt az egyik katona. – Te talán úgy nézel ki, mint aki farsangi bálba készül? Mit ugatsz folyton?! Egy másik katona tréfásan fenékbe rúgta Rókát, mire az megfordult, és belökte társát a hóba.”

A főhadnagy is vette a lapot, vagy tudta, vagy megérezte, hogy embereinek most mire van szüksége. Sok tiszt képtelen volt erre, ami nem egyszer tragikus következményekkel járt.

” – Aztán mond csak, Róka, melyik nótához volna kedved? – kérdeztem. 

 – Azt énekeljük, hogy… – és már énekelte is teli torokkal:

»Esztergomi híd alatt, kisangyalom,

Lány van a legény alatt, kisangyalom…«

 – Állj! – kiáltottam. – Disznó vagy, Róka! Ilyen nótát nem énekelünk, mit szólnak a Novij Oszkol-i lányok! Hanem úgy látom, te túl nagy erőben vagy, Róka! Tölgyes tiszthelyettes! – hívtam a szolgálatvezetőt.

 – Parancs, főhadnagy úr! – lépett elém Tölgyes. [Tölgyes Teofil, a század szolgálatvezetője]

 – Estére dupla adag »lankasztó teát« Róka honvédnek! – utasítottam a szolgálatvezetőt

 – Igenis! Róka honvédnek vacsora után dupla adag »lankasztót«! – ismételte a parancsot Tölgyes. 

 – Az enyémet is megihatod, Róka! – toldotta meg egy katona, mire lett olyan nevetés és ricsaj, hogy egy ideig nem is tudtam szóhoz jutni. A katonáim körém sereglettek, ugratták Rókát, viccelődtek, nevettek.”[2]

A nevetés orvosság, ahogy a mondás is tartja, és Róka honvédék története alaposan megerősíti ezt; az a pár perc nevetés rengeteget jelentett az átfagyott és kimerült katonáknak. Külön érdekes a lankasztó tea kitétel; egy lassan 150 éves legenda szerint a katonák teájába (nem csak felénk) brómot kevertek, hogy a hadfiaknak több energiájuk maradjon a kiképzésre, és ne kössék le figyelmüket általában csinos hölgyek körül forgó gondolataik.

1299333624_78.jpg
A 107. utászszázad visszavonulásának útja (Bártfai Szabó László térképe)

Mivel már közeledtek Novij Oszkolhoz, Bártfai Szabó főhadnagy intézkedett a sorok rendezéséről, hogy “katonásan” vonuljanak be a városba. Nem sok alakulat tartotta ekkor az ilyen szintű fegyelmet, ami nem egy magasabb rendfokozatú tiszt dühét is kiváltotta. Jány Gusztáv vezérezredes pár nappal később kiadott, azóta elhíresült hadseregparancsában – “a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét…” – is elsők között rendelte el a katonai külső visszaállítását. Hogy erre milyen lehetőségek mutatkoztak, egy későbbi posztban visszatérünk. A 107-es utászokra ugyanakkor minden bizonnyal neki sem lett volna panasza, mert amellett, hogy a Novij Oszkol-i lányok lelki világát is igyekeztek óvni, hamar rendezték soraikat és menetalakzatba álltak. Parancsnokuk a lelkükre kötötte, hogy

“Úgy masírozzatok majd, mintha odahaza lennétek Esztergomban, és a bazilikából a vasárnapi mise után vonulnátok végig a korzón!

 – Az lenne már a jó, ha valóban ott masírozhatnánk! – szólt közbe egy katona, és halkabban hozzátette: – Ki tudja, meglátjuk-e még az esztergomi bazilikát…

 – Na nézd már, úgy nyafog, mint egy szűz lány, amikor a kazal felé húzzák! – mondta Róka honvéd a katona felé fordulva. – MI a fenének jöttél akkor a háborúba, most ministrálhatnál otthon a misén!

 – Te talán önként jelentkeztél a frontra, Róka? – kérdeztem.

 -Hát éppenséggel elfelejtették tőlem megkérdezni, meg aztán a behívón sem az állt: »Akarsz-e a Donhoz menni, Lajos?« De hát azért én tudom, mi a katonai regula, különben nem hívnának Róka Lajosnak!

 – No, halljuk csak, mi a regula? – kérdezte Lukács hadnagy. [Lukács János hadnagy, szakaszparancsnok]

Róka összecsapta a bokáját, tisztelgett, és csak azután válaszolt:

 – Az, hogy »Pofa be!« – és gyorsan elbújt egy társa háta mögé, mert észrevette, hogy a szolgálatvezető egy halom havat akar hozzávágni. (…) Mindnyájan nevettünk. A katonákat mintha kicserélték volna olyan vidám lett a hangulat. Nyoma sem volt már a menet alatti nyomottságnak, levertségnek. Közben el is telt a húsz perc, indultunk tovább. A katonák szaporázták lépteiket, hangosan beszéltek, mintha teljesen elfelejtették volna az eddigi nehéz, hosszú menet miatti fáradtságukat. Jó ütemben haladtunk, hamarosan feltűntek Novij Oszkol házai.”[3]

A kis történet arra is rávilágít, hogy milyen az, amikor egy parancsnok – tekintélye megőrzése mellett – “együtt él”, együtt mozog katonáival, akik emiatt tisztelik és szeretik. Bár ehhez az is hozzájárul, hogy a frontvonalban (nem csak a visszavonulás alatt) kissé meglazult a laktanyai fegyelem, a tisztek és katonák sokkal jobban egymásra voltak utalva, mint otthon. Arra is akadt több példa, hogy a lazaság átcsapott hanyagságba, ugyanakkor a normálisabb tisztek – főleg azok, akik egy háborúval korábban átélték ugyanezt – az első vonalakban több olyan dolog felett is szemet hunytak, amiért a laktanyában szőnyeg szélére állítás-kimenőelvonás, vagy hasonló járt volna.

covers_134326.jpg
Bártfai Szabó László könyvének borítója

A 107-es utászok Novij Oszkolból végül Korocsára kerültek, ahol a németek utóvédjeként harcoltak február első hetéig, onnan Belgorodba meneteltek. Innen az utolsó pillanatban vonták ki őket Harkovba, ahol olaszokkal is összefutottak. Bártfai főhadnagy beszélt olaszul, így hamar megtalálták a közös hangot, és téma is akadt, felváltva szidták a németeket…A század végül február 20-án érte el Romnit; a főhadnagyot visszarendelték Magyarországra, nem sokkal később pedig egykori százada is követte. Az eredeti 328 fős létszámból 248 tiszt és katona tért haza. Mivel sem a visszaemlékező nem említi halálát, sem a veszteségi adatbázisban nem szerepel, minden bizonnyal Róka Lajos honvéd is közöttük volt.

[1], [2] Bártfai 204-205. o.

[3] Bártfai 206. o.

Forrás

Bártfai Szabó László: Az utolsó emberig, Budapest 1988.

Névszerinti veszteségi kimutatás – Hadtörténelmi Levéltár

A nyitóképen: nyugat felé menetelő, átfagyott katonák.

Ha tetszett a cikk, kövessen minket a Facebookon is!

További írásaink