“Fasiszta söpredékek” és “Hitler-bérencek” a bíróság előtt – szovjet felelősségre vonás a második világháború alatt és után

A második világháború befejeződése újfajta következményekkel járt a legyőzöttek számára. Nem csupán a győztes hatalmak fegyverszüneti feltételeit, megszállását, jóvátételi követeléseit kellett elfogadniuk, hanem a világ legvéresebb háborúját követően a legyőzött rendszerek vezetőinek bíróság előtt is felelniük kellett tetteikért. Nürnberg egy máig élő precedenst teremtett a háborús bűnösök elítélésében, viszont az már kevéssé ismert, hogy szinte az összes háborút viselt országban perek sorozata indult tengelyhatalmi vezetők és katonák ellen. Cikkemben ennek egy szeletére, a szovjet bíráskodásra kívánok betekintést engedni a szovjet háborús megtorlás alapdokumentumának, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége 1943. április 19-i rendeletének bemutatásával.

 „Azon büntető intézkedésekről, amelyek a szovjet polgári lakosság és a hadifogoly vöröskatonák elleni gyilkosságokat és kínzásokat elkövető német-fasiszta gazemberekre, a szovjet polgárok közül kikerülő kémekre, hazaárulókra és segítőkre vonatkoznak.

Azokban a városokban és falvakban, amelyeket a Vörös Hadsereg a német-fasiszta megszállók uralma alól felszabadított, számtalan olyan szörnyű gaztettet és bestiális, erőszakos cselekedetet tártak fel, amelyeket a békés szovjet lakossággal és a hadifogoly vöröskatonákkal szemben a német, olasz, román, magyar és finn fasiszta söpredékek, Hitler-bérencek, valamint a szovjet polgárok közül kikerülő kémek és hazaárulók követtek el. A katonai alakulatok és a hitleri hadsereg csendőralakulatainak parancsnokai, a Gestapo vezeti, a polgármesterek, a városok és falvak parancsnokai, a hadifogolytáborok parancsnokai és a fasiszta hatalom más képviselőinek parancsára több tízezer teljesen ártatlan nőt, gyereket, idős embert és hadifogoly vöröskatonát kínoztak meg vadállati kegyetlenséggel akasztottak fel, lőttek agyon, égettek el élve.

A békés szovjet lakossággal és a hadifogoly vöröskatonákkal szembeni véres leszámolásokat elkövető bűnözőkkel és a helyi lakosság köréből származó segítőkkel szemben jelenleg olyan büntető intézkedéseket alkalmaznak, amelyek a végrehajtott gaztetteknek nyilvánvalóan nem felelnek meg.

Tekintetbe véve azt, hogy a védtelen szovjet polgárokkal és a hadifogoly-vöröskatonákkal szembeni leszámolások, az erőszak és a hazaárulás a leggyalázatosabb, legsúlyosabb bűncselekményeknek, a legaljasabb gaztetteknek számítanak, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége a KÖVETKEZŐ HATÁROZATOT HOZTA:

1. Elrendeli, hogy akasztás általi halálbüntetéssel kell sújtani azokat a német, olasz, román, magyar és finn fasiszta gazembereket, akikről bebizonyosodott, hogy a polgári lakossággal és a hadifogoly vöröskatonákkal szemben elkövették a gyilkosságokat és kínzásokat. Ugyanez vonatkozik a szovjet polgárok közül kikerülő kémekre és hazaárulókra is.

2. 15-20 évi kényszermunkával büntetendők azok a helyi lakosság köréből származó segítők, akikről bebizonyosodott, hogy együttműködtek a gazemberekkel a polgári lakosság és a hadifogoly vöröskatonák elleni leszámolások és erőszakos cselekmények elkövetésében.

3. A békés szovjet lakosság és a hadifogoly vöröskatonákkal szembeni leszámolásokat és erőszakos cselekményeket elkövető fasiszta gazemberek, valamint a szovjet polgárok köréből származó kémek, hazaárulók, továbbá a helyi lakosság köréből származó segítőik ügyeik vizsgálatát katonai-tábori bíróságok végezzék, amelyeket a működő hadsereg hadosztályainál állítsanak fel a következő személyekből: a hadosztály katonai törvényszékének elnöke (a bíróság elnöke), a hadosztály különleges osztályának vezetője és a hadosztályparancsnok politikai helyettese (a bíróság tagjai) a hadosztály ügyészének részvételével.

4. A katonai-tábori bíróságoknak ítéleteit a hadosztályparancsnoknak meg kell erősíteni és azt azonnali hatállyal végre kell hajtani.

5. A katonai-tábori bíróságok ítéleteit – az elítéltek akasztással történő ítéleteit a hadosztályoknál a nyilvánosság előtt kell végrehajtani, az akasztottak testét néhány napig az akasztófán kell hagyni, hogy mindenki tudja, mi a büntetésük, hogy milyen büntetés ér utol mindenkit, aki a békés polgári lakossággal szemben erőszakos megtorló cselekményeket követ el.”[1]

Vádlottak az 1946-os minszki perben. (Forrás)
Vádlottak az 1946-os minszki perben. (Forrás)

A rendelet szövegének megfelelően valóban egy büntetőjogi hiátust töltött be az idézett forrás, ugyanis az 1917-től kialakuló szovjet jog nem ismerte a háborús bűncselekmény fogalmát, csupán a katonai bűncselekményét. Az 1941-1942-ben meghozott, a kollaboránsokat sújtó intézkedések célja nem a háborús bűnösök megbüntetése, hanem az átállás és a kollaborálás megtorlására vonatkozott,[2] ami megmutatkozik az elemzett forrásban is. A háború során mindhárom szövetséges hatalomnál megjelenik az igény arra, hogy a tengelyhatalmak háborús bűneiért felelős személyeket bíróság elé állítsák. A szovjet kormány már 1941. október 14-én közleményt adott ki arról, hogy a a háború után „a hitlerista hódítók és bűntársaik”, a bűncselekményekben résztvevő katonák és tisztek felelősséggel tartoznak a tetteikért.[3]

Ennek jogszabályba foglalását tartalmazta a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége által kiadott 1943. április 19-i A német fasiszta gonosztevők, a szovjet polgári lakosság és a fogságba esett vörös katonák körében gyilkosságokat és kínzásokat elkövetők, a kémek és a hazaárulók megbüntetéséről című, 39. számú rendelete. A jogszabály keletkezéséhez két kontextust kell megemlíteni. Egyes történészek körében felmerült az a kérdés, hogy a rendelet kiadása összefüggésben áll-e a katyni tömegsírok megtalálásának néhány nappal korábbi nyilvánossá tételével. Mivel a rendelet belső használatra készült, s nagy energiákat fektettek a végrehajtásába, aligha tekinthető egy propagandisztikus lépésnek.[4]

Másrészt a háborús bűnök feltárására vonatkozó munka intézményi szinten már egy félévvel korábban megkezdődött. A SZU Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének 1942. november 2-i 160/17. számú rendelete alapján létrehozták a Rendkívüli Állami Bizottságot, melynek célja „a fasiszta német betolakodók és cinkosaik gaztetteinek és általuk a szovjet polgároknak, kolhozoknak, társadalmi szervezeteknek, az állami vállalatoknak és intézményeknek okozott károk felmérésére és megállapítása” volt. Ennek a szervnek az anyagai szolgáltak alapvető bizonyítékul a háborús bűntettek ügyében indított eljárásokban.[5]

A rendelet szövege több tekintetben is problémás. Sem a bűnelkövetők személye, sem a szankcionálandó büntetések sincsenek pontosan meghatározva, ugyancsak nem szól semmit az eljárás menetéről, illetve a bizonyítási eljárásról.[6] A rendelet lehetővé tette a halálbüntetés azonnali alkalmazását a tábori hadbíróságok számára, ami a hadifogoly elítéltek esetében problémákat vetett fel. Ez a gyakorlat szemben állt mind a genfi egyezmény 66. cikkelyével – mely szerint csupán 3 hónappal azt követően lehet kivégezni hadifoglyot, miután az ítéletről értesítették a másik harcoló felet -, mind a saját hadifogoly-ügyüket szabályozó 1941. július 1-jei rendelettel. 1944 májusában pedig – az ügynek a katonai törvényszékekhez való áttételével – a büntetés neme megváltozott akasztásról golyó általi halálra. A büntetési tételeket tekintve a legnagyobb változást a Legfelsőbb Tanács Elnökségének rendelete hozta 1947 májusában, amikor is a Szovjetunióban eltörölték a halálbüntetést. Ezt követően a halálbüntetést a javító-nevelő munkatáborban vagy börtönben való 25 évi fogság helyettesítette.[7]

A rendeletben előírtakkal szemben kezdetben nem csupán a kivégzés, hanem a tárgyalás is nyíltan történt. Az első, 1943. július 14-17-e között Krasznodarban háborús bűnök ügyében lefolytatott perben 8 halálos ítélet született, amit 20 ezer ember jelenlétében végre is hajtottak.[8] 1943 decemberében Harkovban is hasonló módon zajlott le mind a per, mind a kivégzés, viszont a nemzetközi reakciók figyelembevételével – amelyek arra vonatkoztak, hogy a háború után kellene lefolytatni ezeket a pereket, illetve visszatetszést szült az ítéletek végrehajtásának módja is – beszüntették a hadifoglyok elleni nyílt tárgyalásokat a háború végéig.

A krasznodari perben halálra ítéltek kivégzése

A német csapatok 1942. augusztus 12-i bevonulását követően augusztus 21-re és 22-re minden zsidót – mintegy 13000 főt – a szomszédos településre rendeltek, ahonnan őket a közeli erdőbe vitték és a Sonderkommando 10a alakulat agyonlőtte őket. 6 hónappal később a várost visszafoglalták a Vörös Hadsereg alakulatai, s megindult az operatív munka a kollaboránsok kiszűrésére. A július 14. és 17. között lefolytatott per során 11 olyan szovjet állampolgárt állítottak bíróság elé, akik részt vettek a zsidók megölésében. Nyolcukat halálra, hármukat 20 év szabadságvesztésre ítéltek.

Az elfogott hadifoglyokra vonatkozó perekre a háborút követően három hullámban, 1945-1946-ban, 1947-48-ban illetve a ’40-es, ’50-es évek fordulóján kerültek sor az SZKP KB által kinevezett bizottság forgatókönyvének megfelelően. Mindhárom persorozatban felfedezhetünk külpolitikai motivációkat. Az 1945-46 fordulóján lefolytatott perek Nürnberggel párhuzamosan zajlottak le, a következő hullám a Szovjetunió antifasizmusát demonstrálta a nyugati hatalmak által levezényelt felemás nácitalanítás 1946 végi elakadásával szemben, míg a hidegháborús helyzet kiéleződése, a repatriálások indikálták az újabb hullámot. A perek megítélése, lefolytatásának jellegzetességei túlmutatnak a cikk témáján, mindenesetre megállapítható, hogy 1946-t követően egyre több formális szabálytalanság, gyorsított eljárás, csoportos ítélet jellemezte a szovjet igazságszolgáltatást a háborús bűnösök ügyében.[9]

Érdemes szólnunk arról is, hogy milyen mértékű volt a háború utáni felelősségre vonás a Szovjetunióban. Ugyan az erre vonatkozó adatok szakirodalomtól függően eltérőek lehetnek, máig vannak hiányok ennek feltárása terén, a nagyságrendek megállapíthatóak. Norbert Frei szerkesztésében átfogó tanulmánygyűjtemény készült a második világháborút követően háborús bűnök vádjával bíróság elé állított németekről és osztrákokról. A második világháborút követően legalább 329159 büntetőeljárás folytattak németekkel és osztrákokkal szemben, amely eljárásokban legalább 96798 főt ítéltek el. A győztes hatalmak közül a Szovjetunió folytatta le a legtöbb eljárást és pert német katonákkal szemben. Szovjetunión belül legalább 55000 eljárást indítottak németek ellen háborús bűnök vádjával, melyek közül legalább 25921 elítéléssel végződött. Ezenkívül a Szovjetunió által megszállt területeken a szovjet tábori bíróságok 5452 főt ítéltek el háborús bűnök vádjával.[10]

A magas számadat mögött több tényező is jelen van. Egyrészt a náci Németország – megsemmisítő háborújának keretében – az emberiség elleni és háborús bűntetteit főleg lengyel és szovjet területen követte el. A háború végéig a német hadsereg döntő hányada a keleti fronton harcolt, így nagy számban estek szovjet hadifogságba olyan katonák, akik részesei voltak vagy lehettek háborús bűnök elkövetésében. Másrészt a szovjet igazságszolgáltatási rendszer aligha biztosította azt a jogi hátteret a vádlottaknak a védekezésre, amit a mai jogelvek megkövetelnének.

Német vádlottak az 1943. decemberi harkovi perben
Német vádlottak az 1943. decemberi harkovi perben (Forrás)

Ugyancsak figyelemreméltó azaz adat, melyet Varga Éva Mária közöl doktori disszertációjában Eszerint 1952-ig az 1943-as rendelet alapján elítélt 81780 főből csupán 24069 fő volt külföldi illetékességű,[11] tehát ezt a jogszabályt alapvetően a kollaboránsokra alkalmazták (megjegyzendő, hogy a szovjet állam a németekkel való kollaborálás vádjával indított, a nemzetiségeket érintő kollektív kitelepítő akcióit nem az elemzett jogszabály alapján hajtották végre).

A második világháború során egy millióra tehető azoknak az egykori szovjet állampolgároknak a száma, akik valamilyen módon szolgálatot teljesítettek a megszálló hatóságok számára. Különösen fontos volt, hogy mind a zsidók megsemmisítése, mind a partizánok elleni harc alapvetően helyi kollaboráns erők bevonásával történt. Már 1941-től élénken foglalkoztatta a szovjet vezetést a kollaboránsok megbüntetése, a moszkvai ellentámadást követően, 1941. december 12-én az NKVD SZSZR 001683. sz. parancsa már intézkedetett a kollaboránsok letartóztatásáról. Mind a korai NKVD utasítások, mind a fentebb intézet rendelet igen tágan és elnagyoltan határozták meg annak a kérdését, hogy ki tekinthető kollaboránsnak, ezért az NKVD munkatársai kérdések sorát fogalmazták meg ezzel kapcsolatban. Például Kercs felszabadulásánál merült fel az a kérdés, hogy a német tábori bordélyba önkéntesen jelentkező nők „ellenséges elemeknek” tekinthetők-e.[12] 1944 márciusára az NKGB direktívája viszont már 19 letartóztatandó kategóriát különböztetett meg a balti területeken.[13]

Külföldi állampolgárok két módon kerülhettek szovjet bíróság elő. Döntő részük hadifogolyként került szovjet fogságba, s kiszűrés révén kerültek a nyomozó hatóságok érdeklődésének előterébe. Az NKVD már 1939 októberében kiadott rendeletet a hadifoglyok között végzendő operatív munkáról, 1944 januárjában pedig UPVI-direktíva írta elő a háborús bűnökkel vádoltak kiemelését.[14] Másrészt a szovjet hadsereg igazgatása alatt álló közép-európai területekre – magyarországi tapasztalatok alapján[15] – a szovjet szervek kész listákkal érkeztek a háborús bűnökkel vádolt emberek felkutatására, a helyi igazságszolgáltatási, rendőri és állambiztonsága partnerszervek pedig felhívták a figyelmet azokra a személyekre, akik esetében felmerült a háborús bűnelkövetés vádja.


Források:

[1] Fordítását idézi: Krausz Tamás-Varga Éva Mária (szerk.): A magyar megszálló csapatoka a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947. Budapest, 2003. 28. p. 72. lábjegyzet; Az eredeti orosz szöveget lásd

[2] Alexander Victor Prusin: “Fascist Criminals to the Gallows!”: The Holocaust and Soviet War Crimes Trials, December 1945-February 1946. In: Holocaust and Genocide Studies, 17. évf. (2003) 1. sz.  2-3. p. URL

[3] Krausz-Varga i. m., 27. p.

[4] Prusin i. m., 3-5. p.

[5] Lásd erről: Krausz-Varga i. m., 15-20. p.

[6] A rendelet részletesebb kritikáját lásd: Andreas Hilger, Nikita Petrov, Günther Wagenlehner: Der “Ukaz 43”: Entstehung und Problematik des Dekrets des Präsidiums des Obersten Sowjets vom 19. April 1943. In: Andreas Hilger, Ute Schmidt, Günther Wagenlehner: Sowjetische Militärtribunale, Band 1: Die Verurteilung deutscher Kriegsgefangener 1941-1953. Köln, 2001. 177-210. p.

[7] Varga Éva Mária: Magyar hadifoglyok és internáltak a Szovjetunióban az oroszországi levéltári források tükrében (1941-1956) Doktori disszertáció. Budapest, 2008. 146., 149. p. URL 

[8] Részletesebben lásd: Tanja Penter: „Das Urteil des Volkes“ Kriegsverbrecherprozess von Krasnodar 1943. In: Osteuropa, 60 évf. (2010) 12. sz. 117-132. p. URL 

[9] Varga i. m., 148-150.; 154-155. p.

[10] Norbert Frei: Nach der Tat. Die Ahndung deutscher Kriegs- und NS-Verbrechen in Europa – eine Bilanz. In: Norbert Frei (szerk.): Transnationale Vergangenheitspolitik. Der Umgang mit deutschen Kriegsverbrechern in Europa nach dem Zweiten Weltkrieg. Göttingen, 2006. 31-32. p.

[11] Varga i. m., 155. p.

[12] Alekszandr Djukov: Holokauszt, kollaboráció, megtorlás a Szovjetunió ukrán és balti területein. Budapest, 2011. 135-137. p.

[13] Djukov i. m., 161-163. p.

[14] Varga i. m., 143., 147. p.

[15] Erről lásd: Fóris Ákos: Adalékok a magyar háborús bűnösök Szovjetuniónak való kiadatásához (1945-1947). In: Bene Krisztián (szerk.): Európa perifériáján – Jubileumi kötet. Pécs, 2015. 275-285. p.; Fóris Ákos: A szovjet–magyar kapcsolatok a háborús bűnösök felelősségre vonásának kérdésében 1945‒1949. In: Frank Tibor (szerk.): Az orosz birodalom születései. Magyar kutatók tanulmányai az orosz történelemről. (Megjelenés alatt); Krausz-Varga i. m., 12. p.

A borítóképen: Szovjet katonai bíróság ülése a sachsenhauseni koncentrációs tábor őreinek perében. Berlin, 1947. (Forrás)

További írásaink