A Curie / U 14: a Monarchia francia tengeralattjárója

1914. december 20-án délután lövések és géppuskasorozatok verték fel az ünnepi hangulatban leledző pólai (ma: Pula, Horvátország) hadikikötő nyugalmát. Hamarosan őrült felfordulás kerekedett: torpedónaszádok és motorcsónakok indultak meg a kikötő egy pontja felé, ahol éktelen lövöldözésbe kezdtek, a csatahajókon parancsszavak harsantak, a part pedig méhkasként bolydult fel. A ribillió oka a CURIE nevű francia tengeralattjáró volt, amely kis híján bejutott a belső kikötőbe, de miután fennakadt egy záron, legénysége megadta magát, a hajót pedig elsüllyesztették. Az eddig sem mindennapi történet azonban nem ért véget a búvárnaszád elmerülésével…

Franciaország és az Osztrák-Magyar Monarchia (leánykori nevén: Habsburg Birodalom) viszonyát a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük barátságosnak, annak jobb időszakait is inkább a barátság kutya és macska között fennálló változatával jellemezhetjük. Ezek után nem meglepő, ha az első világháborúban is a lövészárkok ellentétes oldalára került a két nagyhatalom. Mivel közös szárazföldi határral nem rendelkeztek, összecsapásuk színtere (eltekintve néhány k. u. k. alakulat nyugati fronti vendégszereplésétől) a tengerekre, pontosabban az Adriára és a Jón-tenger északkeleti részére korlátozódott.

800px-italien_1905.png
Az Adria, mint hadszíntér

Bár a Monarchia világviszonylatban is jelentős haditengerészettel bírt, egységei számában jelentősen elmaradt a franciák mögött. Ennek szellemében a francia (és brit) haditengerészet kellő elbizakodottsággal – és utóbbi igen csúnya hajókkal – jelent meg az Adrián, a papíron szövetséges, majd 1914 augusztusától semleges Olaszország elégedett somolygása kíséretében. Elbizakodottságukat csak fokozta, hogy augusztus 16-án egy 17 csatahajóból és páncélos cirkálóból álló közös kötelékük a háború első tenger ütközetében elsüllyesztette az öregecske Zenta cirkálót, amely a montenegrói Antivari (ma: Bar) kikötője előtt látott el blokádszolgálatot. Hamarosan azonban ha nem is fordult, de megállt a kocka; a francia elképzelésekkel ellentétben a Monarchia nem vállalt nagyobb összecsapásokat, ugyanakkor kisebb egységeivel rendszeresen zaklatta az antant-erőket, illetve akadályozta Montenegró (és ezzel Szerbia) tengeri ellátását is. A franciák és britek helyzetét az is nehezítette, hogy hajóiknak rendszeresen Máltára kellett járniuk utánpótlásért; Róma ekkor még kivárásra játszott, és ebbe nem illett bele, hogy antanthajók olasz kikötőkből tevékenykedjenek.

zenta4.jpg
Az első vér: a Zenta elsüllyesztése

A mellékhadszíntérnek számító Adria ugyanakkor nagy szerepet játszott a korban szokatlannak számító tengeralattjáró- és romboló-hadviselésben. Bár búvárnaszádok ekkor már közel negyven éve szelték a habokat, és az orosz-japán háborúban bevetésre is kerültek, ipari méretekben először ekkor és itt (meg természetesen az Atlanti-óceánon) került sor alkalmazásukra. Bár a császári és királyi haditengerészet viszonylag korán rendszeresített tengeralattjárókat, azok kis mérete és száma miatt jelentős hátrányban volt ellenfeleihez képest. Ez utóbbi már csak amiatt is meglepő, mert a fiumei Whitehead gyár szakmányban gyártotta a búvárhajókat, csak éppen a holland haditengerészetnek. Ezek a mai szemmel nézve kicsi és sérülékeny jószágok annyira beváltak, hogy az utolsó 1935-ig szolgálta a tulipánok földjének haditengerészetét. A Monarchia egységei mellett német tengeralattjárók is megjelentek az Adrián: ezek részben a Földközi-tengerről jutottak be, igen hosszú és veszélyes út során, másrészt szétszerelve, vasúton érkeztek Pólába vagy Triesztbe.


Víz alatti (harc)eszközök megalkotása évezredek óta foglalkoztatja az embereket. Búvárharangot egyes források szerint már Nagy Sándor is alkalmazott, de a maiakra kicsit is hasonlító eszközök megjelenéséig a 16. századig kellett várni. Sok változás akkor sem esett, ugyanis mind a szigetelés, mind a meghajtás gondot okozott, ahogy a fegyverzet is, amely eleinte egy botra erősített aknából állt, ami gyakorta veszélyesebb volt a hajóra, mint az ellenségre nézve.

hunley-on-dock-bw.jpg
A Hunley dokkban

Az első bevetett tengeralattjáró az amerikai Hunley volt, amely rövid szolgálati ideje ellenére eredményesen vette fel a harcot nála jóval nagyobb hajókkal is. A búvárhajók fejlődésére nagy hatást gyakorolt a kellő erejű, de vállalható méretű gőzgépek megjelenése, de az igazi áttörést a használható dízel és elektromos motorok megjelenése hozta el az 1900-as évek elején. Bár a veszélyes kazánok, a csekély szénmennyiség és a vészmerülés lehetetlensége miatt zsákutcának bizonyult, a britek az 1920-as évekig rendszerben tartottak gőzhajtású tengeralattjárókat, aminek fő oka az volt, hogy olajkészletekkel nem, ellenben szénnel nagy mennyiségben rendelkeztek.

nordenfelt_submarine_abdulhamid.jpg
A Török Birodalom Abdül Hamid nevű gőzhajtású tengeralattjárója, amely először indított torpedót víz alatt

A másik áttörést a torpedó megjelenése, illetve a tengeralattjárókra, majd tengeralattjárókba applikálásuk jelentette. Az új fegyvert mai formájában, Giovanni Blasio de Luppis (ismert Luppis János Balázsként, és horvát nevén Vukić-ként is) cs. kir. tengerésztiszt ötletét továbbgondolva 1868-ra alkotta meg Fiuméban Robert Whitehead. Az eszköz először az 1878-as orosz-török háborúban mutatkozott be, és az 1880-as évekre terjedt el; mind búvárnaszádok, mind felszíni hajók alkalmazták.

robert_whitehead_with_battered_test_torpedo_fiume_c1875.jpg
Whitehead és fia egy viseltes kísérleti torpedóval 1875 körül

A modern tengeralattjárók első harci alkalmazására 1905. április 29-én került sor, amikor is orosz búvárnaszádok és japán hajók csaptak össze, minden eredmény nélkül. Az új fegyvernem igazából az első világháborúban debütált; az új hajók jelentős hatást gyakoroltak a harcok menetére és a tengeri hadviselés fejlődésére. Bár napjainkra a tengeralattjáró-harcászat is gyökeresen átalakult, a búvárhajók továbbra is kiemelkedően fontos részét képezik minden flottának.


A háború kitörésekor Ausztria-Magyarország mindössze hat kis búvárhajóval (két-két Lake-, Holland- és Germania-osztályú) rendelkezett, amelyet csak némileg egyensúlyozott, hogy a fegyvernem parancsnoka, lovag Thierry Ferenc korvettkapitány rámenős, tehetséges tiszt volt, akinek válogatott és jól képzett legénység állt rendelkezésére. A gondot – az eddigieken kívül – az okozta, hogy a stratégiai szempontból leginkább megfelelő Cattaro (ma: Kotor, Montenegró) kikötőjét nem használhatták. A tengeralattjárók, illetve a felszíni flotta nagyobb egységeinek idetelepítése  jelentősen megemelte volna a francia tengernagyok vérnyomását, viszont a kikötő egyrészt nem volt teljesen kiépítve, másrészt olyan közel feküdt a montenegrói határhoz, hogy az itteni hajók költségtakarékosan, gyakorlatilag horgonyon állva lövöldözhettek a Lovcsen-hegyen beásott ütegekre. A sok bosszúságot okozó francia legénységű ütegeket végül csak 1915 elejére, közös szárazföldi-tengeri hadművelettel sikerült elhallgattatni, amiben jelentős szerepe volt az itt állomásozó öreg Monarch-osztályú csatahajóknak is.

cattaro_landkarte.jpg
A Cattarói-öböl: látszik, milyen közel volt a határhoz

Ezzel szemben Boué de Lapeyrére altengernagy csak tengeralattjáróból tizenöttel rendelkezett, igaz, ezek is Máltáról működtek. Az első francia búvárhajók, a JOULE és a LE VERRIER hamar, 1914. augusztus 28-án jelentek meg Cattaro előtt. Ezek egyrészt igyekeztek felderíteni a védelmi berendezéseket (aknazárakat, és a később még nagy szerepet kapó hálókat), és reménykedtek, hogy kifut valami jelentősebb zsákmány. Mivel a két naszádot elég hamar kiszúrták, erre nem került sor, így dolguk végezetlen tértek haza. November 29-én a CUGNOT már be is hatolt a Topla-öbölbe, ott azonban a BLITZ romboló igen barátságtalan fogadtatásban részesítette a kíváncsi látogatót, így az jobbnak látta visszavonulni.


Bár furcsának hathat, de a franciák ekkoriban előszeretettel nevezték el tengeralattjáróikat tudósokról. Az itt szereplő hajók is mint feltalálók után kapták nevüket; James Prescott Joule (1818-1889) brit fizikus és sörfőző a termodinamikából lehet ismerős, Urban Le Verrier (1811-1877) matematikai alapon jött rá a Neptunusz létezésére, Nicholas-Joseph Cugnot (1725-1804) katonatiszt és feltaláló pedig az első automobil megalkotásával szerzett hírnevet.

180px-n_j_cugnot.jpg
Cugnot, Le Verrier és Joule

A CURIE némileg rendhagyónak számított, ugyanis nem egy tudósról, hanem a Curie házaspárról nevezték el. A tragikus szekérbalesetben elhunyt Pierre Curie (1859-1906) és felesége, Marie Skłodowska-Curie (1867-1934) a radiológia és a radioaktív izotópok kutatásának úttörőjeként írták be magukat a tudománytörténetbe.

pierre_and_marie_curie.jpg
A házas- és munkatársak laboratóriumukban

Bár Marie még élt a hajó szolgálatba állításakor (és kivonásakor is), az elnevezéskor hangsúlyozták, hogy mindketten névadóként szerepelnek.


A CURIE decemberben kezdte meg (francia színekben utolsó) küldetését; üzemanyagtakarékosság miatt Pelagosáig (Palraguza) egy cirkáló vontatta, majd arról leválva 18-án érkezett Póla elé. A következő nap a hajóforgalom és a védelmi berendezések megfigyelésével telt: mivel ekkor még sem radar, sem szonár nem állt rendelkezésre (igaz, utóbbinak egy korai változata már létezett, de nem volt elterjedt), ez volt az egyetlen lehetőség megtalálni a bejáratot.

offici1945.jpg
A CURIE vízre bocsátása 1912 júliusában. A háború évében állt szolgálatba.

A módszer cseppet sem volt veszélytelen: sok múlott a térképek, és persze a megfigyelés pontosságán. A CURIE végül 20-án hajnalban indult meg a védett kikötő felé, hogy ott minél több csatahajót megtorpedózzon, majd a “saját nyomában lépkedve” elhagyja a veszélyzónát. Ha sikerrel járnak, hatalmas veszteséget okozhattak volna a Monarchiának, jóval nagyobbat, mint Günther Prien és az U-47-es brit flotta elleni hasonló vállalkozása 1939-ben.

offici4358.jpg
A CURIE kifut később tragikusnak bizonyult útjára

John Joseph Gabriel O’Byrne sorhajóhadnagynak és legénységének azonban nem volt szerencséje; először az iránytű mondott csütörtököt, aminek következtében észak felé indultak. A malőr három órás kiesést eredményezett, így lekésték a támadásra legalkalmasabb időpontot, ami erősen lehangolta a személyzetet. Ezt követően egy ideig úgy tűnt, hogy melléjük áll a szerencse: elkerülték az aknazárat, és az első drótkötélzáron (illetve alatta) is sikeresen átjutottak. A második háló azonban, amelynek pontos helyét nem ismerték, megfogta a búvárhajót: a drótkötelek beleakadtak minden kiálló alkatrészbe – torony, periszkóp, merülési kormány, kívül tárolt torpedók – és ezzel lehetetlenné tették a hajó mozgását, illetve felemelkedését. 12 óra 30-tól O’Byrne kapitány az összes lehetséges módon igyekezett kiszabadulni, vagyis fel-le és előre-hátra mozgatta a hajót, de hasztalan.

obyrne_1.jpg
O’Byrne sorhajóhadnagy

Közben az akkumulátorok elkezdtek lemerülni, és a levegő is fogyott; a szénmonoxid hamarosan ellepte az alsóbb részeket, aminek következtében a hajó Radium nevű kutyája kiszenvedett. Emellett vergődés közben úgy megdőlt a tengeralattjáró, hogy az akkumulátorokból kifolyt  a sav: emiatt klórgőz képződött, amiben hamarosan fuldokolni kezdett a legénység (ekkor még sehol sem voltak önmentő rendszerek, amellyel legalább egy kis időt nyerhettek volna). O’Byrne ekkor, más választása nem lévén, elhatározta, hogy a felszínre emelkedik, és megadja magát.

le_chien_du_curie.jpg
Egy háborúval később: másik CURIE, másik Radium. A szintén CURIE néven szolgáló hajón hagyománytiszteletből nevezték el ugyanúgy a fedélzeti ebet.

Szerencsére mi csak elképzelni tudjuk, hogy mit élhetett át a személyzet ebben a néhány órában: a mérgező gázok, a bezártság és a reménytelenség együttese borzasztó hatást eredményezhetett. Kisebb csoda, hogy a szolgálati eben kívül más áldozatot nem követelt a CURIE elakadása. A fedélzeti tűz és gázszivárgás a mai napig a tengeralattjárósok egyik legnagyobb félelme, pedig a mostani hajók biztonsága nagyságrendekkel javult. Hogy miket élhettek át a csapdába esett francia tengerészek, jól szemlélteti a nagysikerű Das Boot című 1981-es film egy jelenete, amely bár egy világháborúval később játszódik, nagyon jól adja vissza a kétségbeesést és a bezártságot.

Amíg a CURIE a hálókkal viaskodott, a járőrből visszatért 63 T torpedónaszád őrszemének feltűnt, hogy az egyik barikád elmozdult. A torpedónaszád, amelyhez a SATELLIT torpedóhajó is csatlakozott kutakodni kezdett a környéken; hamarosan észre is vették a tengeralattjáró árbocát és kettős periszkópját. Egy pillanat alatt kitört a ribillió, mindent riadóztattak, ami úszni és/vagy lőni tudott, a csatahajókon eszelős tempóban tekerték le a torpedóvédő-hálókat.

curiepolawc6.jpg
A CURIE útja a pólai kikötőben: szép teljesítmény! Balra fent a Punta Christo erőd

“A kikötő személyzetének jó negyed része a parton volt, a tisztek zöme is, hiszen közeledett a karácsony. Az emberek kapkodtak, a védőhálók fennakadtak, a feszítő és tartórudak sem akartak a helyükre állni…Ellenséges tengeralattjáró abban a kikötőben, amelyben szinte a teljes cs. és kir. flotta horgonyoz! »Nyílásokat és vízhatlan válaszfalakat, rekeszeket lezárni! Lőszert a 7 cm-es gyorstüzelőkhöz! Felfegyverzett motorcsónakokat a vízre!« A különböző űrméretű gyorstüzelő ágyúk felugattak.” – írja Csonkaréti Károly a pánikhangulatról.[1]

demay_paul.jpg
Paul Demay, a CURIE egyik gépésze

A káoszt jól jellemzi, hogy a lövöldözésbe a Punta Christo erőd is bekapcsolódott, a vártüzérek viszont eleinte csak ötletszerűen lövöldöztek, amíg végül a MAGNET megadta a jó koordinátákat. Közben a 24-es és 39-es torpedónaszád, és több felfegyverzett motorcsónak is elérte a helyet, ahol a CURIE-t sejtették, és mintegy fél órán keresztül a Roth-Steyer pisztolytól kezdve a 12 cm-es gyorstüzelőig mindennel lőtték a vizet.

austro-hungarian_dreadnoughts_at_pula.jpg
Eyes on the prize! Dreadnoughtok Póla kikötőjében. Jobbra hátul az Erzherzog osztály valamelyik hajója

Nem sokkal később hirtelen két bója emelkedett fel, amelyeket a szürkületben eleinte többen aknának néztek, így az egyiket tropára is lőtték.

“Ekkor a támadást irányító Lenoch korvettkapitány motorcsónakon a megmaradt úszó tárgy közelébe ment, hogy megvizsgálja, nem telefonbója-e, amelyet a tengeralattjáró bocsátott fel. A fényszórókkal megvilágított úszótesten azonban kábelt nem talált, s így a tengeralattjáróval nem tudta felvenni a kapcsolatot. Emellett az úszótesten látható fémgombok olyanok voltak, mint az aknák érintőszarvai, ezért a közelből eltávozva parancsot adott az úszó test további lövetésére. 17 órakor az egyik motorcsónakról észrevették, hogy a tengeralattjáró felemelkedik. Erre minden géppuska és löveg a tengeralattjáróra összpontosította a tüzét, attól tartva, hogy az – személyzetének feláldozásával is – támadásra indul és a csatahajókat megtorpedózza.” Ezt a lehetőséget nem lehetett kizárni.”[2]

de7ff0_05aa1d6b3786485385a2b49ee43cd33a.jpg
A Punta Christo erőd: napjainkban fesztiváloknak, koncerteknek ad otthont. Jobbra Póla, balra a távolban Brioni, a jugoszláv tengeralattjárók és diktátorok kedvelt tartózkodási helye

A tűzpánikba esett tengerészeknek persze fogalmuk sem volt arról, hogy a CURIE legénységének a torpedózás az utolsó gondolatai között sem nagyon szerepelt. Amint a felszínre jutott, egy zöld lámpát lóbáló tengerész ugrott elő a tengeralattjáróból, akit társai nagyon hamar követtek. És itt ütött be a tragédia: ennyi és ilyen méretű lőfegyver használatakor a hang jóval kisebb távolságba jut el; a katona ekkor figyeli a mellette levőket, ha azok lőnek, ő is lő, ha abbahagyják, ő is. Így hiába kiáltozott Lenoch korvettkapitány, idő kellett ahhoz, hogy mindenki befejezze a tüzelést. Azaz majdnem mindenki, a Punta Christo erőd ugyanis ekkor adta le az egész este legpontosabb lövését, amely a tornya mögött találta telibe a CURIE-t, amely pár perc után, 17 óra 10 perckor elmerült. A francia tengerészek többsége szerencsére ekkor már vagy a móló kövein, vagy az imént még áttörni kívánt barikádokon kapaszkodott.

o_chailley_paul.jpg
Pierre Paul Chailley (1886-1914), a hősi halált halt másodtiszt

Az ádáz ellenségből vízimentővé előlépett motorosok 27 franciát szedtek össze, köztük négy sebesültet. Egyedül a másodtiszt, Pierre Paul Chailley hiányzott; maradványait a hajó kiemelésekor, 1915 februárjában a torony mögött találták meg…

744_001_jpg8.jpg
A CURIE megsemmisül a partvédelmi lövegek tüzében (korabeli képeslap)

A kórházba szállított négy tengerész közül Lebon kormányos még aznap éjjel elhunyt, és O’Byrne kapitány is válságos állapotban volt.  Őt december végén megoperálták, a műtét közben azonban megfázott és tüdőgyulladást is kapott; emiatt Grazba vitték, ahol különszobát kapott, és franciául beszélő ápolónőt is rendeltek mellé. Bár nem volt általános, kivételesnek sem számított ez a bánásmód – természetesen tiszti fogoly esetén – különösen az “utolsó lovagokként” számon tartott tengerészek és pilóták között. O’Byrne kapitány hamar belopta magát a grazi előkelőségek szívébe, sőt a francia Vöröskereszt amerikai közvetítéssel azt is elintézte, hogy felesége meglátogathassa; később azt is megengedték, hogy a háború végéig mellette maradjon. Mivel a grazi klíma nem tett neki jót, a sorhajóhadnagy és felesége Kremsbe költözött, ahol a haditengerészet lakást bérelt nekik; a császári és királyi tengerésztisztek nagyra értékelték a francia kapitány bátorságát, és ezt a kedvezményekkel is igyekeztek hangsúlyozni.

obyrne.jpg
Az O’Byrne tengeralattjáró

O’Byrne fogsága nem tartott sokáig: 1916 novemberében kicserélték egy osztrák-magyar tisztre, és bár hazatérhetett, állapota egyre súlyosabbra fordult. Végül 1917. március 20-án (vagy 21-én) hunyt el Montavit-Bressoy-ban. Érdemei elismeréseként a francia haditengerészet róla és Chailley-ról is tengeralattjárót nevezett el.

529_001.jpg
és a Pierre Chailley 1921-ben

A tengeralattjáró elvesztése sokkolta a franciákat. A könnyű sikerekre számító Lapeyrére altengernagy 1914 decemberében a következőket kényszerült papírra vetni:

„Megállapítható, hogy nem csupán a Monarchia partvidéke elleni vállalkozások járnak nagy kockázattal, hanem ezután a Montenegróba irányuló hajókíséreteknél is óriási kockázattal kell számolni.”[3] 

Ellenfele, Haus tengernagy ezzel szemben 1915 februárjában elégedetten jelenthette, hogy

“A háború előtt mindenki tudta, hogy a császári és királyi hajóhad gyengébb annál, hogysem a nála sokkal erősebb francia flottával egyedül megütközhessen, ennek még a gondolata sem merült föl. A háborúban most már több mint hét hónapja teljesen egyedül harcol a császári és királyi flotta a franciák ellen, akiknek mégis tetemes veszteségeket okozott (JEAN BART, CURIE, DAGUE, Lovcen (sic!) ütegek elhallgattatása)”[4]

numeriser0021_jpg2.jpg
A CURIE néhány matróza fogságban. A fától balra Louis Le Corre tengerész. A legénység névsora franciául itt érhető el.

A CURIE támadását követően hamar rájöttek a parancsnokságon, hogy nagyon kellenének igazi nyílt vízi tengeralattjárók. Ráadásul a németek lefoglalták a Monarchiának gyártott 5 búvárnaszádot, és bár kártérítést fizettek, de ahogy a puliszka nem robban, úgy a bankjegyek sem torpedózzák meg az ellenséget. Alternatív megoldásként, és jó eséllyel a karbantartó személyzet nagy örömére első körben megvették a Whitehead Gyárban álló SS 3 tengeralattjárót, amely a gyár saját projektje volt, és U 12-esként állították hadrendbe. A pólai urak ezt követően jöttek rá, hogy a megoldás a lábuk előtt, illetve alatt – szó szerint, méghozzá 39 méterrel – hever!

numeriser0032_jpg1.jpg
A fentebbi kép hátoldala: emlék a fogságból, Deutsch Gabel, 1917 (18?) január 5.

Végül december 21-én kezdték meg a CURIE kiemelését, ami akkoriban szép műszaki teljesítménynek számított: a munkálatokkal 1915. február 2-án végeztek, a hajót pedig 5 nappal később U 14-ként vették lajstromba. Érdekesség, hogy az amerikai felhőkarcolók 13. emeletéhez hasonlóan a tengerészet is kerülte a 13-as számot, ilyen jelű naszád nem szolgált a cs. és kir. haditengerészetnél.

Bár a hajótest jó állapotban volt (a főleg kis kaliberű lövedékek sok kárt nem tettek a masszív, nyomásálló hajótestben), az U 14-est több hónapos javítás után, június 1-jén helyezték szolgálatba, első parancsnoka Otto Zeidler sorhajóhadnagy lett. A francia “hozzájárulásnak” köszönhetően a Monarchia végre egy korszerű, nagy teljesítményű egységhez (ezt az is jól mutatja, hogy a CURIE közel 20 méterrel volt hosszabb, és mintegy 200 tonnával nehezebb az addigi jószágoknál) jutott – a következő ilyet csak két évvel később sikerült beszerezni.

georg_johannes_von_trapp.jpg
Georg Johannes Ritter von Trapp kapitány

Az U 14-es első hónapjai nyugalomban teltek, az események csak az új parancsnok, a kalandos életével musicalt és filmet is ihlető Georg Ritter von Trapp sorhajóhadnagy megjelenésével pörögtek fel. 1916. február 7-én Durazzo (ma: Durres, Albánia) közelében kis híján sikerült megtorpedózni egy brit cirkálót, és túlélni egy vízibomba-támadást, amely megrongálta a búvárnaszád üzemanyagtartályait és kívül elhelyezett torpedóit. A kalandot újabb generálozás követte, amely során a hajó “németes” parancsnoki tornyot, gyorstüzelő löveget, erősebb motort és nagyobb üzemanyagtankokat kapott, hatótávolsága így a gyári 3100-ról 12000 kilométerre nőt. A változásokat az alábbi két kép jól szemlélteti:

nmf-curie-1915-submarine.png
Az alapállapot
sms-u-14-1916-ex-nmf-curie-submarine.png
és utána

A felújított hajó ezt követően a görög partoknál és a Földközi-tenger középső részén tevékenykedett, amihez többször át kellett jutnia az otrantói tengerzáron. Az U 14-es első zsákmánya az 5300 tonnás brit TEAKWOOD gőzös volt 1917. április 28-án , amelyet pár nappal később az olasz ANTONIO SCIESA követett.

5925.jpg
A TEAKWOOD

A következő bevetés is kalandosra sikerült: a búvárnaszád júliusban Korfu északi részénél ügyködött felszíni menetben, amikor észrevette egy francia hidroplán. Mivel vészmerülésre nem volt elég idejük, von Trapp igazi “kalózvágással” felvonatta a francia lobogót, majd a legénységgel együtt vidáman integetve fogadták a felderítőt, amelynek pilótái az átalakítás ellenére sem fogtak gyanút, így miután kiintegették magukat, elégedetten tértek haza. Az ilyen jellegű megtévesztő akciók nem számítottak ritkaságnak, és mivel nem jártak ártó szándékkal, a hadijogba sem ütköztek; a Lusitania például jó ideig emiatt hajózott amerikai zászló alatt, Horthy Miklós pedig a Novara parancsnokaként megkurtíttatta a cirkáló hátsó árbocát, hogy az ellenség messziről rombolónak vélje hajóját.

hydravion_fba_typ_c_de_lutte_contre_les_sous-marins_en_mer_en_1918.jpg
Egy FBA-Ctípusú francia hidroplán

Legsikeresebb az augusztus 20-án kezdődött harmadik út volt, amely során az U 14-es közel 24 000 tonnányi hajóteret, vagyis a teljes mennyiség több mint felét süllyesztett el. A hajó ekkor a Szicília, Málta és az afrikai partok által határolt térségben, vagyis jó messze ténykedett bázisától; az otrantói zár ügyeletes tisztjeinek ezekben a napokban feltehetőleg sok alkalmuk akadt megbarátkozni a szőnyeg szélével. 29-én került periszkópvégre az U 14-es legnagyobb zsákmánya, a MILAZZO olasz teherhajó, amelyet akkoriban a világ legnagyobb teherszállítójának tartottak. A MILAZZO lett az osztrák-magyar tengerészek által elsüllyesztett második legnagyobb hajó. Érdekesség, hogy a legnagyobb, a francia Léon Gambetta cirkáló is von Trapp zsákmánya lett még 1915 áprilisában.

4150.jpg
A MILAZZO

Az alábbi térképen, amelynek interaktív változata megtalálható a források között szereplő linken (Az U 14-es által elsüllyesztett hajók listája), látható, hogy a hajó merre tevékenykedett. Ez is igazolja, hogy az otrantoi zár nem volt hermetikus, és bár a nagyobb egységeket felfogta, a búvárhajók jó eséllyel átjutottak rajta. A zár hatása sokkal nagyobb hatást gyakorolt a kereskedelmi hajókra, amelyek lényegében se be, se ki nem tudtak közlekedni.

1_1.png

Mindenképp fontos megemlíteni, hogy von Trapp kapitány, legtöbb társához hasonlóan a tengeralattjáró-háború “lovagias” változatát űzte. Erről egy olyan eset kapcsán, amikor magyar tengerészek a torpedóvető készülék rosszabbik végén helyezkedtek el, már írtunk részletesen, így most csak annyit, hogy az elfogott kereskedelmi hajókat csak azt követően támadták meg, hogy azok legénysége beszállt a mentőcsónakokba és biztonságos távolságba evezett. Az U 14-es által tengerfenékre küldött 11 hajó (összesen 47 635 tonna űrtartalommal) esetében mindössze egy elhunyt matrózról maradtak feljegyzések, aki a brit Elsiston tengerésze volt. Hadihajók esetében érthetően más volt az eljárás, ilyen fokú szuicid hajlammal egy tengerésztiszt sem rendelkezett.

curie1zm1.jpg
Ismét CURIE-ként, Korfu kikötőjében

Az U 14-es utolsó eredményes bevetésére 1917 októberében került sor, két másik hajó mellett ekkor került sor az Elsiston elsüllyesztésére is. A romló háborús helyzet és az anyaghiány egyre inkább éreztette hatását, így mind ritkábban került sor nagyobb utakra. A Monarchia tengeralattjáróinak Cadillacje ezt követően főleg Cattaróban rostokolt, 1918 januárjától Friedrich Schlosser, majd júniustól Hugo Pistel parancsnoksága alatt. A hajó végül 1918 decemberében került vissza eredeti tulajdonosához, ahol 1919. július 17-én ismét szolgálatba állították. Egészen 1928-ig hajózott a trikolór alatt, majd egy évvel később szétbontották.

curie2wa6.jpg
A torony új, de a név és a zászló a régi

A CURIE/U 14 kalandos története a háború kegyetlensége mellett rávilágít arra is, hogy bár a modern hadviseléssel a korábbi lovagi erények sokat veszítettek jelentőségükből, mégsem lett igaza Jókai Mórnak, aki a Jövő század regényében (1872-1874!) így fogalmazott:

“A poézis egészen eltűnt már a harcból. Nincsenek többé hősköltemények. Nagy tömegeké a csata eldöntése; a személyes vitézség semmi többé; ki a csatában elesik, nem is látta az ellenséget, nem hogy hősi módon küzdött volna vele, s aki győztes maradt, csak másnap tudta meg a napi bulletinből, hogyan jutott hozzá. Az éposz hősei most a gépek.”

A francia flottában ma is ápolják a CURIE hősi halott tengerészeinek emlékét. Erről tanúskodik az alábbi képen is látható emlékmű, amely Toulonban, a haditengerészet egyik legfontosabb bázisán található.

offici9065.jpg

O’Byrne kapitányról emellett utcát is elneveztek szülővárosában, a Toulouse mellett található Rabastensben. Az ír származású kapitány unokája is tengerésztiszt lett: Henri Gabriel O’Byrne (1932-2004) az indokínai háborúban harcolt, majd mélytengeri kutatásokkal foglalkozott.

offici9066.jpg
Élesebb képet sajnos nem találtam, de aki nem hiszi, annak utána járnak az utána járhat.

[1] Csonkaréti Károly: Császári és királyi hadihajók, Hajja és Fiai, Debrecen, 2002. 230. o.

[2] Császári és királyi hadihajók, 231. o.

[3] Csonkaréti Károly: “Ha tengeren veszek, ki sirat meg engem” Kornétás Kiadó, Budapest, 2012. 207. o.

[4] U. o.

Források:

Az U-14 által elsüllyesztett hajók listája

Csonkaréti Károly: Császári és királyi hadihajók, Hajja és Fiai, Debrecen, 2002.

Csonkaréti Károly: “Ha tengeren veszek, ki sirat meg engem” Kornétás Kiadó, Budapest, 2012.

Sieche, Erwin: French Naval Operations, Engagements and Ship Losses in the Adriatic in World War One

John Joseph Gabriel O’Byrne  és Pierre Paul Chailley életrajza a francia Haditengerészeti Akadémia honlapján

A nyitóképen a CURIE, itt már U-14-ként

Facebook Kommentek

További írásaink