Eckhardt Tibor II.: Jönnek a csehszlovákok!

A Napi Történelmi Forrásban már bemutatott Eckhardt Tibor még élt, amikor 1969-ben a hírhedt marseille-i mérkőzésen a magyar válogatott 4:1-re kikapott Csehszlovákiától. Szepesi György akkori mondatát (ami szállóigévé vált a hetvenes évek elején) talán nem hallhatta, amennyiben mégis, akkor bizonyára sok kellemetlen emlék tornyosult fel előtte. A csehszlovák emigráció ugyanis még Magyarország elhagyása előtt is okozott neki kellemetlenségeket, később pedig Károlyi mellett az amerikai csehszlovák diplomáciával és sajtóval gyűlt meg leginkább a baja. Ez a küzdelem érintette Eckhardt személyét, valamint konkrétan missziójának a célját: avagy milyen lesz a háború utáni Magyarország, illetve Csehszlovákia.

Edvard Beneš, Csehszlovákia elnöke
Edvard Beneš, Csehszlovákia elnöke

Barcza György rögtön egy számjeltáviratban értesítette a magyar külügyet arról, hogy mi történt 1940. július 24-én. Ezen a napon ugyanis visszamenőleg június 25-i dátummal az angol kormány elismerte az Edvard Beneš által életre hívott Csehszlovák Nemzeti Bizottságot, mint a csehszlovák nép képviselőjét, illetve a létrehozandó emigráns hadsereg koordináló szervét. A távíró igencsak kopogott, mivel arról is tudósított a magyar követ, hogy R. H. Bruce Lockhardt a Foreign Office megbízásából meglátogatta őt, hogy kipuhatolja, mi a magyar álláspont ezzel kapcsolatban. A távirat tömören szól Barcza válaszáról, melyben elmondta a küldöttnek, hogy ez egy felesleges lépés volt, valamint, hogy “Nagy-Britannia politikai igazságérzetébe vetett hit megrendülésének tartja.” De hogy jön ehhez Eckhardt? – lehet kérdezni.

Eckhardt a visszaemlékezésében írt arról, hogy a Háromhatalmi Egyezmény ratifikálása érdekében ült össze a parlament külügyi bizottsága, ahol a  nyíltan németbarát Csáky István külügyminiszter úgy nyilatkozott az egyezményről, hogy annak az aláírásával Magyarország bebiztosította a helyét a nagyhatalmak háború utáni békekonferenciáján. Eckhardt, mint az ellenzék vezetője tiltakozott, mondván: “hálás leszek Istennek, ha a háború végére Magyarország még független államként egyáltalán létezni fog.” De a Csákyt félreismerő volt külügyminiszter, Kánya Kálmán is csak ennyit mondott cinikusan: “Sikerült felszállnunk a süllyedő hajóra.” Az ülés után Eckhardt Teleki Pál miniszterelnökkel is váltott pár szót, aki nem volt boldog az aláírás miatt, de megindokolta, hogy miért cselekedett így:

“Meg kellett tennem. Ez volt az ára a második bécsi döntésnek. […] Eden különben nemrég ismerte el Benešt Csehszlovákia elnökének: vissza kívánja állítani a preszovjet kisantantot. Ez arra kényszerít, hogy Németországot támogassam.” – In: Eckhardt Tibor: Visszaemlékezések 1941-1943, 104-105. o.

Az aláírás abból a szempontból is szükséges volt, mivel pletykaszinten terjedt a hír: a “renitens” Magyarországot Németország megszállhatja, ha az nem követi a Harmadik Birodalom útját. Eckhardt nem sokkal az említett tárgyalás után lett kiválasztva a “küldetésére.” Ugyan ír arról emlékiratában, hogy a britek tudták, hogy Horthy Miklós anglomán beállítottságú (valamint Teleki és Barcza szavaiból is a britek miatti csalódottság tűnik ki), mégsem Angliába utazott a kisgazda politikus. Eckhardt ugyanis nem akart együttműködni a kommunistának tartott Károlyi Mihállyal. Így Amerikába került, ahol “lobbizni” próbált a magyar érdekekért a háború alatt. Ahogy pedig már említve volt, ez nem ment könnyen, mivel a csehszlovák pénzből is dolgozó progresszív emigránsok próbálták ellehetetleníteni Eckhardtot. S hogy mi volt a véleménye az USA-ban ellene szervezkedő csehszlovák tisztviselőkről, valamint Benešről? Nos, róluk is nagyon gyakran ír visszaemlékezésében.

 Eckhardt Tibor
Eckhardt Tibor

Vámbéry Rusztem lejárató írásai kevésnek bizonyultak Eckhardttal szemben, így a New Yorkban létrehozott Csehszlovák Információs Irodának az is a feladata lett, hogy még jobban pörgessék a már addig is létező saját Eckhardt ellenes propagandát. Ennek a szervezetnek a vezetője Jan Papánek volt, aki azonban inkább a kormánya pénzén szórakozott, és hidegen hagyta az egész. Eckhardt szerint ez volt Magyarország szerencséje, illetve az, hogy Papánek helyettese ugyan “stréber alak” volt, de nem került vezető pozícióba. Benesřől pedig már jó régen megvolt a véleménye a korabeli magyar politikusoknak. A volt kisgazda pártvezér sem volt kivétel: ennek hangot is adott memoárjában, nem sokkal Pearl Harbor után:

“Beneš elnök – akinek megalomániája nagyban segített Hitlernek abban, hogy a Duna-medencében élő szomszédos népek között fenntartsa a megosztottságot sőt ellenségességet – visszamenőlegesen kiterjesztette az értelmetlen hadüzenetének a hatályát, mivel állítása szerint Magyarország »erőszakos cselekedeteket követett el a (csehszlovák) köztársaság biztonságával, függetlenségével s területi integritásával szemben.«” – In: Eckhardt Tibor: Visszaemlékezések 1941-1943, 206. o.

A csehszlovák emigráció ezen lépése nem volt meglepő: ezzel is bizonyítani akarták, hogy Csehszlovákia már 1939. március 15. óta hadviselő fél, mivel a megszállás ténye jelentette a hadüzenet nélküli háborút is, amelyet a londoni emigránsok nem ismertek el. Ugyanígy hozzátették azt is, hogy az általuk alapvetően semminek nyilvánított müncheni egyezményt is megsértette Németország, amikor létrehozta a Cseh-Morva Protektorátust, illetve Szlovákiát (hasonlóan a számukra nem létező első bécsi döntést is megsértette Magyarország a kárpátaljai akcióval). Beneš szelleme azonban továbbra is nehezítette az Eckhardt-pártiak munkáját. A Független Magyarország Mozgalom vezetője így ideiglenesen próbált is a háttérbe vonulni: egy időre Pelényi János, korábbi washingtoni magyar követ vette át a Végrehajtó Bizottság vezetését Eckhardttól. Ő sem rejtette véka alá a véleményét Benešsel kapcsolatban:

„Egyszerűen engesztelhetetlen ellensége mindennek és mindenkinek, ami és aki magyar. Semmilyen, a vezetés összetételében eszközölt változtatás nem fogja őt kielégíteni, a magyarokat viszont elbátortalanítaná, akik pedig jelenleg E. vezetése alatt hazájuk védelme tekintetében egybeforrtak.” – In: Eckhardt Tibor: Visszaemlékezések 1941-1943, 208. o.

Pelényi hozzátette még, hogy Beneš most (a háború alatt) Károlyit támogatja, noha 1919-ben Csehszlovákia egy olyan államnak üzent hadat, amelyiknek az élén a Vörös Gróf állt. Most pedig Eckhadtot támadja, aki a húszas években Bethlen István ellenzékéhez tartozott. Pelényi figyelmeztetett arra is, hogy Beneš Moszkvával is képes lesz szövetkezni, hogy Csehszlovákiát visszaállítsa. A volt washingtoni követ jóslata beigazolódott: mivel az angolszász szövetségesek nem mindenben támogatták Beneš elképzeléseit a háborút követően, így az Sztálinhoz fordult. A németeket illető “programot” (teljes kitelepítés) idővel elfogadták a nyugati hatalmak, de Magyarország esetében hajlandóak lettek volna kisebb engedményeket tenni, akár területi kérdések esetében is. Sőt, a magyarság teljes kitelepítéséhez egyáltalán nem járultak hozzá az angolok és az amerikaiak – amire egyébként Sztálin és Molotov is rábólintott, így “csak” a lakosságcsere valósult meg.

Pelényi János még 1938-ban a State Department lépcsőin, hogy átadhassa Cordell Hull államtitkárnak megbízólevelét
Pelényi János még 1938-ban a State Department lépcsőin, hogy átadhassa Cordell Hull államtitkárnak megbízólevelét

Valóban Károlyit támogatta a csehszlovák emigráció elnöke a második világháború idején, de a kitelepítés gondolata a Vörös Grófnak is sok volt. Többször is találkoztak, ahol Beneš elhúzta Károlyi orra előtt a mézesmadzagot: demokratikus Magyarországot szeretne látni a jövőben, amely egy közép-európai konföderáció lesz. Károlyinak ez a látásmód tetszett, kezdte beleélni magát abba, hogy Beneš révén egy demokratikus Magyarország vezetője lehet. A “beetetés” tehát jól sikerült, Károlyi csak Beneš moszkvai tárgyalásai után kezdett el gyanakodni, hogy valami nincs rendjén, amikor egyre többször került szóba a magyarság kollektív kitelepítése. Próbált emiatt tiltakozni Benešnél és a kommunista Vladimir Clementisnél – hasztalanul[1]. A világ dolgainak változására általában lassan reagáló Károlyi így a csehszlovákokban csalódva tért vissza a háború utáni Magyarországra, ahonnan 1949-ben végleg távozott, így életét ő is emigránsként fejezte be, akárcsak Eckhardt Tibor.

[1] lásd: Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül, Európa Kiadó, Budapest, 2013, 396. o.


Forrás:

Eckhardt Tibor: Visszaemlékezések 1941-1943 (Szerk.: Kádár Lynn Katalin), L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2008

Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül, Európa Kiadó, Budapest, 2013

MNL OL: K 15. csomó 2. tétel: Nagy-Britannia külpolitikája

További írásaink