Dögevés – Szükség, tabu, sztereotípia

Nagy Pál – történész  

  A cigányokról/romákról való beszédmódokban napjainkban is gyakori, hogy a történelemben visszatérő, többféle kultúrában megfigyelhető, egyetemes kulturális jelenségek, ha cigányok között is előfordulnak, vagy úgy értelmeződnek, mint csak cigányokra jellemző különleges sajátosságok, vagy úgy, mint fejlődésbeli elmaradottságuk kifejeződései. Gyakori, hogy az ilyen gondolkodásmód népismeret részeként identitáskonstrukcióval társul (Berek, 2012). Egyike ezeknek a sztereotipizálódott vélekedéseknek, hogy a cigányok dögevők, etnikus sajátosságuk, „szokásuk”, hogy rendszeresen fogyasztják elhullott állatok húsát. Paralel példaként említhetjük a kannibalizmust, a tisztátalanságot, a vándorlást.

A dögevés sohasem volt széles körben elterjedt és nem etnikus jelenség. Elhullott állatok fogyasztása cigányok és nem cigányok között egyaránt előfordult. Egyrészt: kétségbeesett, végső eszköz a túléléshez, amikor már nincs más lehetőség az éhezés mérsékléséhez. Másrészt: az elhullott állat elfogyasztása azt is szolgálta, hogy a jószág ne menjen veszendőbe.

Sárpspatak, Bodrog-part, 1972. PIARISTA LEVÉLTÁR/HOLL BÉLA / FORTEPAN
Sárpspatak, Bodrog-part, 1972. PIARISTA LEVÉLTÁR/HOLL BÉLA / FORTEPAN

Az a képzet, hogy a cigányok dögevők, egyike a leggyakoribb, „a cigány” fogalmához társított sztereotípiáknak. A cigányokról író szerzőknek is gyakori témája. Önmagában az, hogy a történelem folyamán különféle kultúrákban, a magyarországi népi társadalomban és cigányok között is előfordult elhullott állatok fogyasztása, nem a tapasztalatoktól független előítélet. Cigányokkal kapcsolatban abban az értelemben az, hogy a „dögevés”, mint csoporttulajdonság, mint rögzült etnikus tradíció jelenik meg. A közelmúltban Moldova György Kossuth-díjas író Bogádmindszenten a cigány polgármesternek nem hitte el, hogy a cigányok nem esznek dögöt (Őrszigethy, 2013). Egy cigány tanítónő pedig – egyébként sok tekintetben alaptalanul támadott, gazdag és reprezentatívan kivitelezett – „cigány népismereti olvasókönyvében” félreérthetően úgy írt a dögevésről, mint „cigány népszokás”-ról (Menyhért, 2002). A problémát úgy értelmezhetjük árnyaltan, ha megvizsgáljuk társadalomtörténeti és történeti néprajzi kontextusait is.

A magyarországi cigányokról szóló történeti forrásokban a 17. század vége előtt utalás sincs arra, hogy cigányok bármilyen módon elhullott állatot ettek volna. Johan Diezt, a brandenburgi zsoldos tüzérezred chirurgusa, aki 1686-ban ott volt Buda ostrománál, emlékiratában arra emlékezett, hogy Esztergom környékén gyakran bukkantak hordákra (Horden), olyan családokra, akik földalatti lyukakban húzták meg magukat és halászatból, vadászatból éltek, mint a tatárok. Nyers húst és elhullott marhák húsát ették, miként a cigányok (wie die Zigeuner auch thun). Diezt tehát úgy tudta, hogy a cigányok megeszik elhullott jószágok húsát, de leírása azt is bizonyítja, hogy nagy szükségben nem csak ők tették ezt. A földönfutóvá, otthontalanná lett, nyomorúságra jutott emberek életben maradásuk érdekében kényszerültek erre. Diezt beszámol arról is, hogy Lipótvár (ma Újvároska Szlovákiában) előtt több ezer cigányt találtak:

„…amikor az egyik lovunk megdöglött, ami persze igen gyakran megesik, mi semmit se tettünk, mert a cigányok rögtön elvitték, feldarabolták és nagy vigadalmat csapva megették” (Rónay, 2000).

Ez sem rendkívüli, a történelem folyamán sokszor megesett hasonló háborús körülmények között, sőt néha még emberevés is. Az ukrajnai holodomor (1932-1933) idején, a II. világháború alatt Budapest és Leningrád ostromakor, a polgári lakosság megette az elpusztult lovakat (Hajnáczky, 2016).

Két rendőr egy cigánytelepen, 1981. MAGYAR RENDŐR / FORTEPAN
Két rendőr egy cigánytelepen, 1981. MAGYAR RENDŐR / FORTEPAN

Az első, cigányokról szóló összefoglalás szerzője, Augustini ab Hortis, művének „A cigányok ételeiről és táplálkozásáról” című fejezetében a dögevésre kettős magyarázatot adott, részint úgy ír róla, mint kulturális tradícióról, részint, mint kényszerű túlélési technikáról, felismerve a tapasztalatok és a vélelmek között feszülő ellentmondást is. Hortis említi eddigi ismereteink szerint először a hazai szerzők közül azt a közelmúltból is ismert kulturális ideológiát, hogy az Isten által elveszejtett állat húsa jobb, mint az ember által levágott állaté:

A cigányok szinte minden ételt elfogyasztanak, amit mások is esznek, igaz, némely vonatkozásban igen különös az ízlésük. Azok a szűkös életkörülmények, amelyek közé e nép nagy része, zavaros és tunya életmódja miatt jutni szokott, az idők kezdetéről arra tanította és kényszerítette őket, hogy olyan ételeket is elfogadjanak élelmül és táplálékul, amelyektől mások undorodnak, és amelyekre iszonyat nélkül nem is gondolhatnak. Megeszik a birka-, és a sertés-dögöt, és mindenfajta baromfi és lábasjószág hulláját, mégpedig nem csupán minden belső kényszer és undor nélkül, hanem egyenest jó étvággyal, egészségük minden károsodása nélkül. E tekintetben tehát ilyen messzire vitte e népet a megszokás! Ha pedig emiatt szemrehányásokkal és vádakkal illetik őket, azt szokták válaszolni, hogy az olyan állat húsa, amelyet maga Isten vág le, szükségképpen jobb annál az állaténál, amely emberi kéz által veszti életét. Ezért aztán, ha bárhol vidéken, vagy városon tűzvész tombol, a következő reggel már ott teremnek a cigányok, minden környező vidékről odasereglenek, hogy a megfúlt és félig égett jószágot kikaparják a hamuból. Férfiak, nők és gyermekek jönnek csapatostul, ég a kezük alatt a munka, majd vállukra kapják a húst, és nagy elégedetten hazaballagnak vele. Mindezt jó párszor megismétlik, bőven ellátják magukat effajta sülttel, és attól fogva addig lakomáznak sátraikban, amíg csak van miből dőzsölniök. Csupán a lóhústól szoktak undorodni, csak ennek fogyasztásától tartózkodnak, akár önmagától megdöglött, akár levágott lóról van szó, igaz, egyes külhoni szerzők szerint ezt is megeszik, sőt még azt is hozzáteszik némelyek, hogy nemhogy megeszik a dögkútba vetett döglött lovat, tehenet, hanem ráadásul többnyire nyersen és főtlenül fogyasztják el. Ez utóbbi vádak közül, legalábbis a mi időnkben és a magyarországi cigányok esetében, egyetlenegyet sem bizonyított sem a tapasztalat, sem maguknak a cigányoknak a tanúsága, hiszen az itteni cigányok sem nyers húst, sem lovat nem esznek, bár a lóbőrt az elhullott lóról szívesen lenyúzzák.” (Augustini, 2009).

Augustini a továbbiakban elmondja még, hogy mindez nem vonatkozik egyformán minden cigányra. Akik mesterségükből megkeresik a kenyerüket, olyan körülményeket tudnak teremteni, hogy ne kényszerüljenek dögevésre. Hozzáteszi továbbá, hogy a cigányok háztartásának szegényessége is magyarázza táplálkozási szokásaikat, ezért nem sütnek pl. a parasztokhoz hasonló módon kenyeret, hanem „a meleg hamuban a földön süteményeket”[1] és egyszerű tésztaféléket főznek.

Cigány férfi két gyermekkel, 1969. URBÁN TAMÁS / FORTEPAN
Cigány férfi két gyermekkel, 1969. URBÁN TAMÁS / FORTEPAN

A központi kormányzat figyelme a 18. század közepén fordult a cigányok felé és ekkor vetődött fel a felvilágosult abszolutista állam társadalomszervező szándékaiban a cigányok életmódjának megváltoztatása. Ebben az időben nagy számban érkeztek cigányok Magyarország belső területeire a román fejedelemségek, Erdély és Lengyelország felől. A vármegyéktől és városoktól rendszeres jelentéseket és félévente kötelező összeírásokat kérő Helytartótanács hivatalnokai valószínűleg abban a hiszemben voltak, hogy az egyébként nagyon szegény és rossz körülmények között élő cigányok gyakran fogyasztják elhullott állatok húsát. A központilag összeállított összeírási formulába ezért kerülhetett külön kérdőpont, hogy a cigányok esznek-e döghúst. A jelentésekben és az összeírásokban azonban elvétve fordul elő, hogy igenlő választ adtak volna erre. Ha beszámítjuk, hogy a helyi közigazgatásnak érdeke volt a cigányok helyzetének rendezettségét mutató válaszokat adni és időnként lódítottak a jelentésekben, akkor sem mondható, hogy a dögevés rendszeres lett volna a cigányok között (Nagy, 1998).

A 18-19. században 5-6 évente kiütött a marhadög vagy marhavész (marhapestis). Az 1778-as nagy járvány után születtek az első kormányzati intézkedések a megelőzés és az elhullott állatok eltakarítása érdekében. Ettől kezdve terjedt el, hogy a pásztoroknak félreeső helyen mély gödörbe kellett eltemetni az elhullott állatot (Balogh, 1959). A puszták és falvak elhagyatott részein jöttek létre a dögtemetők, majd a dögkutak, ahova mésszel való fertőtlenítés után került az állati hulla. Ha az állat nem fertőző betegségben esett el, az eltakarítására gyakran fogadtak fel „dögös”-t, aki fizetségért megnyúzta a tetemet, a bőrrel pedig elszámolt a pásztornak, a gazdának. Előfordult, hogy a „dögös” esetenként cigány ember volt (Béres, 1964).

Az állategészségügyi intézkedéseknek alig volt foganatja. Annak ellenére sem, hogy valóban léteznek állati eredetű bacilusokkal emberre is átterjedő betegségek, pl. a lépfene (anthrax), népi nevén pokolvar. Különösen a pásztorvilágban gyakori betegség a 19. század első felében még olyan súlyos problémát jelentett, hogy 1833-ban a Tudományos Akadémia pályázatot írt ki a gyógyításáról szóló orvosi pályamunkák benyújtására (Deáky, 2002).

A 20. században is ütöttek még ki világméretű marhavész-járványok. Veres Péter (1949) megrázó leírást adott a marhavészről:

A hatóság hiába dobolta, hogy jól el kell földelni a dögöket és oltottmeszet önteni rájuk, nem ért semmit, mert midennap döglött és az új dögök szaga pótolta az eltemetett régit. Az emberek is beleuntak, fásultak lettek. A pásztorok eleinte még az orvosi tilalom ellenére is megnyúzták a lépfenés marhákat, de aztán beleuntak, nem bírták és nem győzték. … Az állatorvostól már nem féltek, különben is mióta általános lett a járvány, nem jött feléjük se, mert nem győzte és csak a rendeleteit küldözgette szerte a határba, amelyeket nem tartott meg senki sem, mert nem hitt az orvosi tudományban senki sem. A cigányok hordták a fiatalabb és kövérebb marhák, birkák és disznók húsát, de nemcsak a cigányok, hanem a pásztorok és a bátrabb szegényparasztok is. A vész teljes lett, az egész falut és az egész határt bejárta, a marhát, birkát, disznót végigseperte és valóságos bibliai hangulatot teremtett.És csodálatos igazságtétele a szegények sorsának: lépfenétől nem halt meg senki, pedig számtalan házban, főleg a tanyákon és a faluvégen ették a döghúst.”

A gazdák, a pásztorok nem akarták, hogy a jószág veszendőbe menjen. A bőrt eladták, a tetemből pedig szappant lehetett főzni. A legyengült, beteg, dögrováson lévő állathoz gyakran ki sem hívták az állatorvost, hanem gyorsan levágták és megették, sőt a frissen elesettet, de még a járványban elhulltat is. A népi társadalomban megvolt a tudás, hogy megfelelően készítsék el, cigányoknál és nem cigányoknál egyaránt, pl. ecetben áztatni és fűszerezetten jól kisütni (Szuhay, 1999).

A cigányok dögevését említő források a 19. század végétől gyarapodnak meg, a valóság tévképzetekkel és félelmekkel keveredik bennük. Az állati eredetű betegségektől, a járványtól való félelem abból a hiedelemből származott, hogy a megbetegedés emberről emberre is átterjedhet. A marhavész a beteg állattal, illetve annak szövetével való érintkezéstől (fertőzött hús vagy egyéb állati rész) valóban megfertőzheti az embert és a pokolvar kialakulását idézheti elő. A lépfene a bélrendszerbe, a tüdőbe kerülve vagy a bőrrel érintkezve, kései kezelés vagy annak elmaradása esetén végzetes is lehet, de fertőzött személyről egészségesre közvetlenül nem terjed[2]. Annak ellenére, hogy emberi megbetegedés ritkán fordult elő, nem volt rá közvetlen tapasztalat, a betegség terjesztésének cigányokkal való összekapcsolódása a 20. században is évtizedekig élt. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület 1906-ban ezt írta a miniszterelnökhöz intézett levelében[3]:

„… sűrűn hangzik föl a panasz, hogy a cigányok kóborlása teljesen illuzóriussá teszi a közegészségügyi, különösen az állategészségügyi intézkedéseket, mert a legszigorúbb zárlatokat kijátszák és különösen azon körülmény, hogy döghússal élnek, nagyban elősegíti az állatbetegségek elhurcolását.”

A cigánytelepeken vagy telepszerű utcarészekben valóban szörnyűséges körülmények között éltek az emberek. A valóság bemutatása és megítélése azonban ellenmondásos volt, ez derül ki egy 1948-ban történt újhatvani (Hatvan város része) esetből is[4]. Az ottani lakosok a Toldi utcában élő cigányokra tettek panaszt:

Emberi ürülékkel végig rakják a járdákat és utcákat, amit reggel utánuk takaríthat a békés polgár, ha nem akarja a fertőző legyek martalékául otthagyni. Továbbá összehordják a rengeteg döghúst, mert annyi személynek enni mégis csak kell. A hulladékot szétszórják, ami náluk természetes is, ekkor a legyek és kóborló kutyák hordják szét és fertőzik meg a környék állatait, mert aki nem tudja és szed egy kis füvet a malacának és csirkéjének és a baj már meg is történt, mert az állatok megbetegednek és elpusztulnak.” A tisztiorvosi jelentés erre: „Közegészségügyi szempontból a bekövetkezendő meleg időkkel kapcsolatosan rendkívül fontosnak tartanám, amennyiben a város tanácsa úgy határoz, hogy letelepüléssel kapcsolatban építési, illetőleg lakhatási engedélyt ad a folyamodók részére, hogy ez minél előbb megtörténjék, mert a tapasztalat szerint az ő életmódjuk és viselkedésük sokszor járványok fellobbanásához vezet. … szemle alkalmával döglött állati hullát vagy más olyan fertőző anyagot, ami a környék lakosságának a fertőzését előidézhetné, nem találtunk. Ezzel nem akarom kétségbe vonni, hogy a feljelentésben foglaltak abban az időben nem fordultak elő, valószínű, hogy a többször megtartott ellenőrzés folytán jobban vigyáznak a rendre és tisztaságra.”

Szintén 1948-ban Szatmár-Bereg vármegye cigánykérdésről tartott tanácskozásán a következőket határozták meg a fontos tennivalók sorában[5]:

Körzeti cigányegészségőrök, és cigány népegészségőrök beállítása, állati dögök megsemmisítése, különösen veszélyeztetett gyermekek azonnali kiemelése a nomád cigánycsaládból és gyermekmenhelyi gondozása.”

A cigánytelepek egészségügyi helyzetével, a cigányok dögevésével a legtöbbet a szocializmus korai időszakában, az 1950-es években foglalkoztak. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik leginkább a dögevés sztereotípiákban való megjelenítése is. Folyamatosan napirenden volt a cigányok dögevésének tilalmazása, az állati tetemek eltakarítása és annak megakadályozása, hogy a „dolgozó parasztság” az elhullott állatot a cigányoknak adja. Több helyen fehérjefeldolgozó üzemekkel igyekeztek a problémát megoldani, amivel egyúttal munkahelyet is akartak teremteni a cigányok számára.

A 20. század közepéig a falusi parasztság és a cigányok között egy kölcsönös igényeket kielégítő, bár egyenlőtlen klienturális kapcsolat működött. Ez nem csupán interetnikus kapcsolat, hanem a módosabb parasztok, valamint a legszegényebbek osztályok közötti érintkezés is. Ennek elemeként élt még az a gyakorlat, hogy a parasztok odaadták a döglött jószágot a cigányoknak, azzal a szándékkal, hogy az nem lesz az enyészeté és kölcsönösen jól járnak. A parasztnak nem kell a tetemmel bajlódni, a cigány pedig élelemhez jut. Ez a rendszer ellentétbe került a pártállam társadalomszervező törekvéseivel és a helyi tanácsok közegészségügyi szándékaival. A szocialista modernizáció nem volt összeegyeztethető a hagyományos falusi világ szokásjogával. A paraszti társadalom egyre erősebb felbomlása az életmód radikális változásával is járt, az elesett jószág hasznosításának szokott módjait egyre kevésbé lehetett követni. Ugyanakkor a cigánytelepeken élő családok voltak azok, akik a legnagyobb jövedelem- és élelemhiánnyal küzdöttek. A beteg és frissen elpusztult jószágot kényszerűen elfogadták, nagy szükségben a dögkútból is kiszedték. Különösen télen és koratavasszal fordult ez elő, amikor a legnehezebb volt munkához, megélhetéshez jutni.

Az egészségügyi jelentések, tervezetek, tanácsülések iratai leírják a nyomorúságot, az ínséges életet, de megjelennek bennük a régóta meglévő sztereotíp momentumok is. A kántorjánosi körzeti orvos 1954-ben[6]:

Mindent felfalnak ami nem él, akármilyen betegségben pusztult el az állat. Szárnyast, disznót, lovat, marhát, juhot, kecskét. A döglött állatot olyan csalhatatlan szimattal érzik meg, hogy arra rögtön ott teremnek. Ha lehet, megkerítik a maguk számára: lépfenés marhát éppen úgy, mint a pestises tyúkot. Még nem láttam köztük ilyenből származó fertőző megbetegedést.

Maguk, ruhájuk, környezetük piszkos és fertőzött, fertőzést terjesztő parazitákat nem lehet kipusztítani köztük. Mozgékony vándorlásuk ennek igen nagy terjesztője. Sok köztük a tüdő-vér- és nemibeteg. Ezeket maguk közt, de a lakosság közt is terjesztik egyrészt, mert indolensek, másrészt, mert nincsenek felvilágosítva. Még állatgyógyászati szempontból is veszedelmesek, mert az elhullott állatok legnagyobb részét ők eszik meg, még azt is, amelyik teljesen legális úton kerül a dögkútba. Az elpusztult baromfit ők veszik meg és hurcolják egyik községből a másikba. Emiatt a baromfijárványok szinte kiírthatatlanok nálunk. Hogy ez közgazdasági értelemben milyen nagy kár, ahhoz kommentár nem szükséges. Ugyanígy vagyunk a nagyobb haszonállatok járványos betegségeivel is. Még a betonból épült dögkutakat is felbontják és kötéllel leereszkedve hozzák ki a lépfene miatt elpusztult és elkobzott állatot.”

Szintén Szabolcs-Szatmárban, községi tanácsokon készült jelentések 1957-ből[7]:

Életkörülményeik igen hiányosak, ivóvizet a közkutaknál és egy néhány szomszédságokba eső magyar családoktól használnak. Élelmezé­sük is hiányos, a jelenben még igen sok döghúst használnak el.” (Tiszakóród)

„… megeszik az el­hullt állatok húsát és nem számít, hogy az az állat mibe hullt el, az állati hullák maradványait elszórják és előfordult, hogy járványos megbetege­dést idéztek vele elő az állatok vonalán. A dögkútból az állati hullát még akkor is kiveszik, ha előzőleg petróleummal vagy karbollal fertőtlenítjük, illetve igyekszünk élvezhetetlenné tenni.” (Tunyog)

 „Máskülönben közegészségügyi szempontból sem megfelelő, mert ugyancsak ott van a homokhordó hegy, és mivel elhullott állatok húsát is fogyasztják, több esetbe előfordult hogy az elhullott állat belső részét a homokhordó hegybe elássák és a homokot hordók sokszor ezen méltatlankodnak, mivel a homokot az udvarukra vagy sertésólba hordják és találtak meg állati belsőrészeket a homokban. Ennek megszün­tetése érdekében azzal igyekszünk lépéseket tenni, hogy a dögkutat erős vaspácák[!] tetővel fedjük le, hogy ahhoz hozzá ne tudjanak jutni és ellen­őrizzük, hogy a lakosság is kútgödörbe és ne a cigányoknak adja át az el­hullott állatokat.” (Nyírkarász)

Minden eszközzel meg kell akadályozni, hogy a község lakossá­ga elhullott állatait cigányok részére adja át fogyasztásra, mert ezzel egy­részt a különböző állatbetegségeket terjesztik, másrészt az azt elfogyasz­tók egészségét is veszélyeztetik.” (Döge)

A hodászi községi tanács jelentése 1957. november 25-én a cigányok differenciáltságáról és életmódbeli különbségeiről számolt be. Elmondják, hogy a faluban bent élők egyáltalán nem esznek dögöt, életszínvonaluk nem sokban vagy egyáltalán nem tér el más falusiakétól. Dögevés csak a Kolerás nevű telepen, a legnyomorúságosabban élők között fordul elő[8].

Egy hónappal később a Megyei Tanács ülésére Szabolcs-Szatmár megye cigányságáról készített előterjesztésében a megyei főorvos a cigányokkal szembeni ellenszenv okairól így írt[9]:

Sok község lakossága ellenzi a cigányoknak a falu belterületén való letelepítését. Ezt a magatartásukat azzal indokolják, hogy a cigányok dögevők, tisztátalanok, hangoskodók.”

A járási és megyei tanácsok előterjesztéseiben és jelentéseiben, sőt a Művelődési Minisztériumban is hasonló kérdésekkel foglalkoztak:

Élelmezésükben nagy szerepet játszik az állatok elhullásának felhasználása. Itt ugyancsak a községi tanácsoknak lenne feladata, hogy megfelelő dögteret létesítsenek, ahol az elhullott állatokat petróleummal, mésszel lelocsolva elásnák. Mert ezek után emberi élvezetre nem alkalmas az elhullott állatok. Amennyiben a későbbiek folyamán létesülne feldolgozó üzem, oda szállítanák be az elhullott állatokat, és ami nem alkalmas elégetésre kerülne. Igy megakadályoznánk több járványos betegségeket is.[10]

Az encsi járásban előfordult, hogy a dögkút hulláit fogyasztják el. Természetesen ez a ragályos betegség egyik okozója. Hasonlóképpen a mezőcsáti járásban Tiszatarján községben a dögkút  állathulláit fogyasztják el.”[11]

A cigányok egészségi állapota még mindig riasztó, sok közöttük a TBC-s – magasan az országos átlag felett. Ezek általában egyetlen közös helyiségben élnek gyermekeikkel és terjesztik közöttük a fertőzést. /A miskolci járásban 176 nyilvántartott TBC-s beteg van, ez nem teljes adat./ A nemi betegek száma hasonlóan nagy. A piszkos környezet következtében igen elterjedt a cigánytelepüléseken a tífusz, dizentéria, trachoma, fertőzéses májgyulladás stb./ Bár a járványos megbetegedések száma a rendszeres ellenőrzés eredményeként nagy mértékben csökkent./ Ma még gyakori a tetves és piszkos cigány, nem ritka jelenség a dögevés.”[12]

Az 1960-as évektől, az aktív korú cigány lakosság foglalkoztatásának és az életkörülményeknek a javulásával a dögevésről szóló feljegyzések egyre ritkábbak, az elhullott állatok rendszeres fogyasztása megszűnt. Azóta időnként rendkívül nyomorúságos körülmények között fordul elő. Néhány éve pl. fiatal roma újságírók számoltak be döghúsevésről a nyíregyházi Guszev-telepről, figyelmeztető szándékkal (Fleck és Szuhay, 2013). E sorok írója 2002. decemberben volt jelen a nyírmihálydi gettóban, amikor a sparhelten döghúst főztek egy cerhári családban.

A dögevés egyfelől „kínzó szükséglet”, másfelől „inkább szégyen, már-már tabu” (Szuhay, 1999). Az 1980-as években Békési József a Körösök vidékén, Öcsödön, Szarvason, Körösladányban, Vésztőn gyűjtött adatokat a dögevésről romák körében. A sokféle magyarázat közül az alábbit tartotta leginkább hihetőnek:

„ … hát mi még a tyúkot is levágjuk egy-két nappal hamarabb. Akkor van az ételnek igazán jó íze, ha a hús kicsit állott már. Valamikor az öregek még el is ásták néhány napra. Csakhogy mi nem úgy főzünk ám, mint a magyarok. Mi nem hagyjuk a húst a leves tetején úszkálni, hanem súlyt kötünk rá és a fazék alján főzzük puhára. Aztán szépen leszedegetjük a tetejét, mert ott gyűlnek össze az összes mérgező anyagok, amelyek kifőttek a húsból. … Ez már nálunk olyan régi szokás. Nagy bűn megenni a vérző állatot!” (Békési, 1985)

A húsleves elkészítésének Békési József által lejegyzett módja nem a cigányok főzési szokásainak egyedi vonása, a Kárpát-medencében máshol is megtalálható nem cigányok között is. Összevetve viszont Békési adatközlőinek magyarázatát Augustini fentebb idézett szövegével, megállapítható, hogy évszázadok óta létezik a dögevésre vonatkozó kulturális ideológia. Egyrészt elfogadhatóvá, megmagyarázhatóvá teszi a nyomorúságból adódó dögevést, másrészt megindokolja annak tilalmát. Az „öregek” azért ásták el „valamikor” (főként az 1950-es években) praktikus megfontolásból a tyúkot, hogy a rendőrkutya ne találja meg, egy-két napot vártak és akkor készítették el. A vérző állat fogyasztásának tilalma pedig évezredes hagyományokban és a rituális vágásra vonatkozó vallási előírásokban gyökerezik. A levágott állat kivéreztetése a zsidó-keresztény és az iszlám kultúrában is szabály, a mózesi törvények és az iszlám jogforrások is érintik. Az állati tetem szakszerű kivéreztetésének gyakorlati jelentősége, hogy az izmokban minél kevesebb vér maradjon és így kisebb legyen a lehetősége a hús romlását előidéző mikroorganizmusok elszaporodásának, az élelmiszer által közvetített kórokozók hordozásának (Berényi, 2014).


Borítóképünkön:

Cigány nők, 1974. MAGYAR RENDŐR / FORTEPAN

Irodalom és jegyzetek

Augustini ab Hortis: A magyarországi cigányok mai állapotáról, különös szokásairól és életmódjáról, valamint egyéb tulajdonságairól és körülményeiről (1775-1776). Györffy István Néprajzi Egyesület, Magyar Néprajzi Társaság, Szent István Egyetem, Budapest-Gödöllő, 2009.

Balogh István: Marhadög és orvoslása Debrecenben a XVIII. században. Néprajzi Közlemények, 1959. 1-2. 303-309.

Békési József: Cigányok a Körösök mentén. Békés Megyei Tanács V.B., Békéscsaba, 1985.

Berényi Mátyás: A haszonállatok halal vágása, a rituális vágás élelmiszer-biztonsági kérdései, hatása a húsminőségre. Szent István Egyetem, Állatorvostudományi Kar, Budapest, 2014.

Berek Sándor: Cigány/roma népismeret megközelítések. Mediárium, 2012. 4. 55-68.

Béres András: Az „esett jószág” eltakarítása a Hortobágyon és környékén. Ethnographia, 1964.

Deáky Zita: A hivatalos és a hagyományos gyógyítás a magyar történeti forrásokban. Osiris Kiadó, Budapest, 2002.

Fleck Gábor-Szuhay Péter: Kérdések és válaszok a cigányságról. Napvilág Kiadó, Budapest, 2013.

Hajnáczky Tamás: „A meg nem evett dög nyomában” – cigányok és dögevés a szocializmus hajnalán. Új Egyenlítő, 2016. 20-23.

Hajnáczky Tamás (szerk. és bev.): „Egyértelmű, hogy a cigányok nem tekinthetőek nemzetiségnek.” Cigánypolitika dokumentumokban 1956-1989. Gondolat Kiadó, Budapest, 2015.

Menyhért Ildikó: Zöld az erdő: cigány népismereti olvasókönyv az általános iskolák alsó tagozata számára. Konsept-H Kiadó, Piliscsaba, 2002.

Nagy Pál: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában. Kiadja a Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Kiadója. Kaposvár, 1998.

Nagy Pál (szerk., vál., bev.): Források a magyarországi cigányság történetéből (1758-1999). Emberi Erőforrások Fejlesztése Alapítvány, Gödöllő, 2011.

Nagy Pál (vál. és bev.): „Nem szabad őket lenézni”. A cigány népesség felmérései Szabolcs-Szatmár megyében az 1950-es években. (Forrásválogatás). A Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára Kiadványai II. Közlemények 45. Nyíregyháza, 2015.

Nagy Pál: „Ugyanolyanok, mint mindenki más ember”. Válogatás a Szabolcs-Szatmár megyei cigányság történetének forrásaiból (1951-1961). A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 40. Gödöllő-Nyíregyháza, 2010.

Őrszigethy Erzsébet: Kum jésty, Bogádmindszent? Iskolapéldák egy észak-ormánsági körjegyzőségből. In: Szuhay Péter (szerk.): Távolodó világaink. A  cigány-magyar együttélés változatai. Cigány Néprajzi Tanulmányok 16. Magyar Néprajzi Társaság, Bp. 2013. 313-338.

Rónay Gábor: Egy német zsoldos Esztergom-vidéki és budai kalandjai 1686-ban. Esztergom évlapjai, 2000. 47-56.

Szuhay Péter: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Panoráma, Budapest, 1999.

Veres Péter: Dögvész. Új Szó, 1949. november 16.

[1] Augustini itt valószínűleg a lepénykenyerek közé sorolható ételfajtákra utal. A néprajztudomány a lepénykenyerekhez sorolja a különféle sült tésztákat is. Magyarországon az oláhcigányoknál bokolyi, a beásoknál punyi/punya. Idetaroznak a vakaró, langalló, bodag néven ismert lepénykenyerek is.

[2] Lépfene. Országos Epidemiológiai Központ, 2014. július. http://www.oek.hu/oek.web?nid=149&pid=1&to=1226,1131 Hozzáférés ideje: 2016. december 3. 12.04 h.

Siberian child dies after climate change thaws an anthrax-infected reindeer. https://www.wired.com/2016/08/child-dead-climate-change-thawed-anthrax-infected-reindeer/ Hozzáférés ideje: 2016. december 3. 12.12 h.

[3] Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára Szentesi Levéltára. Csongrád vármegye alispánjának iratai 1130/1914. Kiadva: Nagy, 2011.

[4] Magyar Nemzeti Levéltár Heves Megyei Levéltára. XXII. 202. Hatvan város polgármesterének iratai. 18. doboz, 11331/1948 és 12048/1948. Kiadva: Nagy, 2011.

[5] Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára. XXIII. 23. b. 2. doboz. Kiadva: Nagy, 2011.

[6] Ésik Imre: Elmélkedés a cigánykérdés körül. Kézirat. Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára. XIII. 23. b. 2. doboz. Kiadva: Nagy, 2010.

[7] Nagy, 2015. 1-38., 1.46., 1.55. sz.

[8] Nagy, 2015. 1.71. sz.

[9] Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára. XIII. 23. b. 12. doboz. Kiadva: Nagy, 2010.

[10] A csengeri járási tanács elnökének előterjesztése, 1958. január 7. Kiadva: Nagy, 2010.

[11] A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanácson összeállított jelentés a megye cigányságáról, 1958. május 8. Kiadva: Nagy, 2010.

[12] Vendégh Sándor előadása a Művelődési Minisztérium Nemzetiségi Osztályának értekezletén, 1959. november 13. Tájékoztató. Kiadja a MM Marxizmus-Leninizmus Oktatási Osztálya. Bp. 1959. 38-55. A szöveget közli: Nagy, 2010. és Hajnáczky, 2015.

További írásaink