A könyves király “füles” halála – Tíz különös halál a középkori magyar történelemből II.

900 éve halt meg Könyves Kálmán. Életműve betetőzése volt a korábbi nagy formátumú Árpád-házi uralkodók, I. (Szent) István és I. (Szent) László uralkodásának. A boszorkányokkal kapcsolatos törvényét máig is sokszor idézik, gyakran pontatlanul. Sokkal kevésbé ismert azonban az a híradás, amelyben a Képes Krónika beszámol Kálmán haláláról. A nagy király a krónikaíró lapjain elég méltatlan véget ért, és a saját agyvelőjét is megláthatta halála előtt. A szövegben bónuszként emberzabáló kutyák is előfordulnak. 

Könyves Kálmán születésének idejét pontosan nem tudjuk. A Képes Krónika csak utalást tesz arra, hogy voltak bátyjai is, de róluk semmi továbbit nem tudunk. Sőt, arról sincs közvetlen forrásunk, hogy ki volt az édesanyja, de abból következően, hogy I. Géza második felesége a férje halála utén visszatért Bizáncba, és nem maradt a magyar királyi udvarban a gyermekeit gondozni, a történészek úgy vélik, hogy Kálmán és Álmos a király Zsófia nevű első feleségétől származnak. A feltételezések szerint volt egy további lánytestvérük is.

Kálmánról és trónra lépéséről az alábbiakat jegyzi meg a Képes Krónika:

Boldog László pedig úgy rendelkezett, hogy őutána Álmos uralkodjék. Ez azonban őszinte együgyűségében annyira tisztelte a testvérét, Kálmánt, hogy fölajánlotta neki az ország koronáját, mint akit látszólag, az elsőszülöttség jogán az megilletett. (…)

Kálmán, Géza király fia, sietve visszatért Lengyelországból, megkoronázták, és a hercegséget teljes egészében átengedte Álmos hercegnek. Az ő idejében sok gonoszságot követtek el, mint az majd az alábbiakból kiderül.

Külsejére nézve visszataszító volt: borzas, szőrös, kancsal, púpos, sánta, dadogó, ám ravasz és tanulékony. (Bollók János fordítása)

Könyves Kálmán megkoronázása a Képes Krónikában (wikipedia)
Könyves Kálmán megkoronázása a Képes Krónikában (wikipedia)

Hogy valójában miképpen nézhetett ki Kálmán, a mai napig vita tárgya. A krónikás hagyományba már Vak Bélának és utódainak a meglehetősen ellenséges hangvételű híradásai kerültek bele. Azt feltétlenül meg kell jegyezünk, hogy a kortársak, így Anonymus Gallus krónikája és II. Orbán pápa levele, kiemelték Kálmán király műveltségét, és az is tény, hogy ha a király rendelkezett volna mindezen testi hibák összességével, akkor aligha tölthetett volna be magas egyházi méltóságokat. (Uralkodását megelőzően a váradi vagy az egri püspöki szék volt az övé). Az a tény, hogy László Álmosnak világi pozíciókat, így a horvát királyi címet adott, és rátestálta volna az országot, arra enged következtetni, hogy csakugyan lehetett valami feltűnő testi hibája Könyves Kálmánnak. Viszont önmagában nem ezért küldte egyházi pályára: Kálmán a papi hivatás első lépcsőfokait, Kristó Gyula szerint, már akkor megtette, amikor László még bízhatott abban, hogy fiúörököse születik, és amikor még életben volt Lampert herceg, a király öccse, és Dávid herceg, a király unokatestvére. Mire azonban 1095-ben dönteni kellett az öröklésről, már csak Kálmán és Álmos maradt a képben, László pedig a kormányzati tapasztalatokkal bíró fiatalabb fivért választotta. A konfliktus már Kálmán trónra lépésekor elkezdődött, és fontos azt is megemlítenünk, hogy míg Álmos, akárcsak a késői éveiben I. László, az ekkoriban zajló invesztitúra-háborúban a császár partján állt, míg Kálmán egyértelműen a pápa mellett kötelezte el magát.

Könyves Kálmán király és Álmos herceg kibékülnek a dömösi prépostság megalapításánál (wikipedia)
Könyves Kálmán király és Álmos herceg kibékülnek a dömösi prépostság megalapításánál (wikipedia)

A kettejük közti harc a király további uralkodását is beárnyékolta. Álmos fellázadt 1098-ban, ekkor a magyar előkelők nyomására nem került sor harcra. Fellázadt 1105-ben, mikor Kálmán megkoronáztatta II. Istvánt, és Álmos realizálta, hogy itt már nem terem babér neki. A német-római császárhoz menekült, majd miután az nem adott neki segítséget, lévén, hogy a saját fia lázadásával volt elfoglalva, a lengyel király, III. Boleszló következett 1106-ban. Álmos azonban hoppon maradt, mikor Kálmán kiegyezett vele., és kénytelen volt a bátyja bocsánatát kérni. Mikor Álmos 1107-ben jeruzsálemi zarándokúton járt, Kálmán elvette tőle a hercegséget, ezért a fiatalabbik Árpád-házi fivér szervezkedni kezdett, de kitudódott, és megint el kellett menekülnie a német-római császárhoz. Az újdonsült császár, V. Henrik, a csehekkel együtt támadt Kálmánra, de a lengyel uralkodó lerohanta Csehországot, Pozsony ostroma pedig teljes kudarccal zárult, így Álmos újfent kegyelemért folyamodott a bátyjához, amit ismét megkapott. (Boleszló és Kálmán egyébként remekül megértették egymást, és a sorsukban is van némi hasonlóság: Boleszló elzarándokolt Somogyvárra, mivel elűzte a féltestvérét, Zbigniewet, akit egyébként az apja papnak szánt, és akit Boleszló később megvakíttatott, mert a német-római császárral szövetségben próbálta visszaszerezni a trónját).

Mikor Kálmán fia, II. István ikertestvére, László, elhunyt, az újdonsült orosz feleségét pedig hazaküldte házasságtörés miatt, Álmos megint szervezkedni kezdett, de ekkor Kálmán már nem volt elnéző: őt is, és fiát, Bélát is, megvakíttatta, vélhetően azért, mert tisztában volt azzal, hogy hamarosan meg fog halni. A Képes Krónika így számol be róla:

Ezek után a király súlyos betegségbe esett, s volt egy Draco nevű olasz orvosa, akiben roppant bizakodott. Ez tapaszt rakott a király fülére, akit fejfájás gyötört, és a tapasz a fülének járatain át agyvelejének jó részét kiszívta. Miután a tapaszt, mivel nem bírta tovább elviselni, eltávolították, megmutatta azt Otmár ispánnak. Otmár ispán megtekintve a tapaszt, látta rajta a kiszívott agyvelőt, s ezt mondta a királynak: “Uram, az segít rajtad, ha felkészíted magad az útra kelők szentségére. Ennek hallatán a király megijedt, és felnyögött.

Ezután a király tanácskozni kezdett az elvetemült Sima fia Márkkal, Jákó fia Achillesszel és más ispánokkal, akiknek tanácsára a herceget és az anyja öléből kiszakított fiát megvakíttatta. Közülük elküldött egyet, név szerint Bot fia Benedeket, hogy fogja el a herceget, nehogy véletlenül a király halála után ő lépjen az örökébe. A király azután, amikor halálán volt, meghagyta fiának és főembereinek, hogy halála után torolják meg Oroszországon azt a sérelmet, amelyet vele szemben elkövettek.

Amikor Benedek eltávozott, a herceg monostora előtt üldögélt, saját fájdalmán keseregve. Amikor meghallotta, hogy vágtatva lovasok közelednek, lelkében előre megérezte, hogy veszedelem fenyegeti, bevezettette magát a monostorába és kezével szűz Szent Margit oltárába kapaszkodott, hogy legalább az Isten és szentjei iránti tiszteletből ne merészeljék onnan elhurcolni.Benedek azonban, akire épp az ellenkező név illenék [Benedictus – latinul ‘jónak mondott’, KF] rávetette magát szentségtörő kezét, és erőszakkal elhurcolta onnan, noha markolta az oltárt. S miközben így elvonszolni igyekezett, a herceg kezén fölszakadt a bőr, és vérével beszennyezte az oltárt. A papok azonban őrizték az egyház kapuit, és el akarták fogni ezt a Benedeket. Az megelőzve őket, dühödt lélekkel, úgy ahogy tudott, kijutott, s miközben sebesen vágtatott a Pilis erdején át, leesett a lováról, és nyakát szegve meghalt. A kutyái pedig, akik követték, szétmarcangolták húsát és csontjait. (Bollók János fordítása)

A tünetek leírásából nem sok minden derül ki, ám az orvostörténészek szerint Könyves Kálmánnak súlyos középfül-gyulladása volt, amely egy idő után agyvelő-gyulladássá alakult át, és ez okozta a király halálát. A fültapaszon látható agyvelő természetesen csak a krónikás túlzása, aki egyébként sem bánt kesztyűs kézzel Könyves Kálmánnal, és emlékével. Hasonlóképpen jártak a krónikák lapjain Kálmán emberei, valamint II. István és Kálmán más leszármazottai is. A kiszívott agyvelejű király mindenesetre két törvénykönyvet és számos ebben a korban keletkezett forrást hagyott ránk, lehetővé téve azt, hogy ne csak az ellenséges hangvételű krónikák őrizzék meg az emlékét.


Felhasznált irodalom:

Font Mára: Így élt Könyves Kálmán. Budapest, 1993.

Font Márta: Könyves Kálmán és kora. Szekszárd, 1999.

Kristó Gyula: A történeti irodalom Magyarországon a kezdetektől 1241-ig. Budapest, 1994.

Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok. Fejedelmek és királyok. Budapest, 2000.

Képes Krónika. Fordította: Bollók János. Budapest, 2004. Osiris Kiadó.

További írásaink