Tárlatvezetés a Führernél

Szerző: Kalmár Miklós

Albert Speer Hitler építésze, a nemzetiszocialista kormány fegyverkezési minisztere, akinek tevékenysége nélkül jóval hamarabb befejezhető lett volna a II. világháború. Ez az általánosan ismert kép erről a rendkívüli személyiségről, ez az, ami széles körben ismertté tette nevét.

A valóság azonban árnyaltabb volt. Speer 1927-ben, Berlinben valóban építészmérnöki diplomát szerzett, és négy évvel később be is lépett a Nemzetiszocialista Német Munkáspártba. Politikai elköteleződése befolyásolta későbbi karrierét is: a Führer ugyanis hamar felfigyelt a dinamikus, határidőket pontosan betartó fiatalemberre, akinek a nevét kisebb munkák – például a Propagandaminisztérium belső renoválása – ismertté tették az NSDAP berkein belül. Hitler kegyeltjeként nem volt kétséges, hogy Speer lesz a Harmadik Birodalom következő főépítésze, és miután elődje, Paul Ludwig Troost 1934-ben elhalálozott, valóban ő kapta meg ezt a posztot – és vele minden idők legnagyobb építészeti megbízását is.

1_1

1936-ra bontakozott ki a nagyszabású koncepció: A Führer a Nagynémet Birodalom számára új, hangzatosan Germaniának nevezett fővárosról álmodott, és ennek megtervezésével bízta meg Speert. Az új birodalmi fővárosban egy északról dél felé vezető tengely képezte volna Germania középvonalát: az út a két oldalán a legfontosabb köz-, és kormányhivatalok, míg déli végén a Südbahnhof kapott volna helyet. Az észak-déli tengelyre merőlegesen egy kisebb, értelemszerűen kelet-nyugati tájolású sugárutat vezettek. A két főútvonalon kívül négy, koncentrikusan elhelyezkedő körút is szerepelt a tervekben; ezek feladata a belváros forgalmának minimálisra csökkentése, továbbá a külvárosok hatékony összekötése volt. Ezzel párhuzamosan a városi gyorsvasút (S-Bahn) belváros összképét zavaró vonalait megszüntették volna, és az így felszabaduló területeken sugárirányú, a belváros és a két tengely kereszteződése felé mutató parkokat terveztek.

 Az észak-déli tengely 5 kilométer hosszú volt, északi végében a Der Große Platz, illetve a Nagy Csarnok helyezkedett el. A sugárút szélességét – Hitler ambícióinak megfelelően – 120 méterben határozták meg. Nagyjából a hossz harmadánál állt volna az a diadalív, amelynek első, még pontatlan rajzait maga a Führer vetette papírra 1925-ben. Az út déli végén az akkori világ legnagyobbjának tervezett vasúti pályaudvara, a Südbahnhof emelkedett.

2

A Der Große Platzon állva, szemben a kupolás Nagy Csarnokkal, bal kéz felé tervezték felépíteni a Harmadik Birodalom mindenkori Führerének városi palotáját. Ez az épület azért bír különös jelentőséggel, mert itt Hitler saját igényei is megfigyelhetők a reprezentációra való törekvés mellett. A grandiózus épület tervezése 1938-ban kezdődött. Az épületet méretei miatt jogosan nevezhetjük palotának a hivatalos „kancellári rezidencia” elnevezés helyett, hiszen az Otto von Bismarck által használt hasonló funkciójú rezidencia alapterületét négyszázötvenszeresen haladta meg, míg a római császár, Nero által építtetett, legendákkal övezett Domus Aurea területét kétszeresen szárnyalta túl: a díszkertekkel együtt kétmillió négyzetméterre tartott igényt. Nem lehet véletlen, hogy éppen a történelem egyik nagy birodalmának legnagyobb palotája szolgált mintául Hitler lakóhelyéhez. Az ezer évre tervezett nemzetiszocialista Németország Führere nem élhetett szerényebb körülmények között, mint egykor Nero császár. A Der Große Platzra – amely a Führer halála után az Adolf Hitler Platz nevet kapta volna – néző főhomlokzat szélessége elérte a 240 métert, míg párkányának magassága a 40 métert. A száraz, számszerű adatok azonban nem mondanak sokat az épületről; ezek a jellemzők nem nyújtanak elég információt az általa képviselt ideológia megértéséhez.

Az építészeti tervekkel szöges ellentétben áll azonban az a tény, hogy Goebbels és Propagandaminisztériuma Hitler hatalomra kerülése óta folyamatosan a népvezér puritánságának és egyszerűségre való törekvésének képzetét igyekezett kelteni a lakosság előtt, és a propaganda minden eszközével ezt is hangsúlyozta. Semmiképpen sem véletlen tehát, hogy a kancellár senkinek sem engedte meg, hogy a palota tervrajzait megtekintse, minthogy azok nyilván valóan szöges ellentétben álltak a magáról tudatosan kialakított képpel. Ha kitudódnak, már csak a beruházás nagyságrendje miatt is joggal vádolhatták volna őt megalomániával. A helyzet ellentmondásosságára jól rávilágít, hogy Hitler még a saját legbensőbb környezete előtt is magyarázkodásra kényszerül, vagy értsük inkább úgy, hogy a saját belső hívei számára is szükségesnek tartotta megmagyarázni elképzeléseit. A hatalmas komplexum tervezőjének a következő szavakkal indokolta például a palota szükségességét: „Tudja, én magam beérném egy egészen egyszerű, kis berlini házzal. Elég hatalmam és tekintélyem van; nem kell ekkora fényűzés a támogatásomra. De higgye el: azoknak, akik egyszer majd utánam jönnek, égető szükségük lesz ilyen reprezentációra. Sokan csak így tudják majd tartani magukat. Szinte hihetetlen, mekkora hatalmat kölcsönöz egy kis formátumú személyiségnek a külvilág előtt, ha ilyen viszonyok között nyilatkozhat meg.” Nem dönthető el egyértelműen, hogy mennyire őszinte vagy mennyire inkább számító Hitler, amikor az egyszerű, kis berlini házról beszél. A hatalmi reprezentáció vizuális eszközeiben rejlő lehetőségeket azonban megdöbbentően világosan, pontosan felismeri, és kíméletlen céltudatossággal ki is akarja használni. Minden bizonnyal reméli, hogy ő maga is tovább emelheti általuk már meglévő hatalmát és tekintélyét. Taktikai megfontolással, jól átgondoltan azonban az érvelést – egyértelműen a saját szerénységéről alkotott kép védelmében –, a Birodalom jövőjéről, az őt követő szerényebb képességű vezetőkről való gondoskodás szándéka felé tereli.

Welthauptstadt Germania (Germánia világfőváros) modellje, a Volkshalle felől nézve
Welthauptstadt Germania (Germánia világfőváros) modellje, a Volkshalle felől nézve

A tervezett palota homlokzatán, amely a leendő Adolf Hitler Platzra nézett volna, még egy sajátosság tűnhet fel a figyelmes szemlélőnek; nevezetesen az, hogy mindössze két nyílás található rajta. Az egyik a főbejárat az épület méretéhez viszonyítva szűk, alacsony acélkapuja, a másik pedig a kapu nyílása felett, nagyjából az ötödik emelet, egészen pontosan 14 méteres magasságában elhelyezkedő erkély. A Führer erre kilépve fogadhatta volna a reményei szerint mindig éljenző tömeg ovációját. A palota homlokzatának semleges háttere előtt a figyelem csak az ő elérhetetlen magasságban megjelenő alakjára és mindent betöltő hangjára irányult volna. Speer, mint kitűnően képzett építész, azonban természetesen nem engedhette meg, hogy a főhomlokzat ilyen sivár maradjon; az épület egyhangúságát, a homlokzat egysíkúságát párosan elhelyezett dór oszlopok sorával törte meg. Az így kialakult téglalap alakú szabad falfelületeket beljebb léptette és mozaikokkal díszítette. A fehér mészkőből faragott oszlopsor azonban nem ért fel egészen az épület tetejéig; 20 méteres magasságban fríz koronázta azt, majd ennek tetején egy újabb, rózsaszínű gránitból készített oszloprendszer állott. A pillérek közé – az egyébként meglehetősen egyhangú látvány változatosabbá tétele érdekében – ide is mozaikokat terveztek.

3

Mivel magyarázható azonban ez az erődszerű kiképzés? A kérdés egyszerűen megválaszolható: mindössze azzal, hogy Hitler félt. Félt attól, hogy megtámadják, félt a merénylőktől – egyszóval félt a saját, felsőbbrendűnek kikiáltott, árja népétől. Maga a Führer így fogalmazta meg aggodalmát: „Nem zárható ki, hogy egyszer arra kényszerülök, hogy népszerűtlen intézkedéseket tegyek. Akkor pedig talán zavargások lesznek. Erre az esetre pedig föl kell készülni: a térre néző minden ablak nehéz, acélból készült, golyóálló tolószárnyakat kap, az ajtók is legyenek acélból, a térre vezető egyetlen utat pedig nehéz vasráccsal kell lezárni. A Birodalom központja legyen olyan védhető, mint egy erődítmény.”Valóban, 1939-re a német polgárság azon rétegei, amelyek a nemzetiszocializmus bűvkörében éltek, kezdtek valamelyest kijózanodni, egyre többen figyeltek fel a nemzetiszocialista rendszer árnyoldalaira is. De vajon milyen intézkedésekre gondolt a kancellár? Úgy vélte talán, hogy a Nagynémet Birodalom visszaállításáért, valamint a kelet-európai életterek megszerzéséért indítandó és már küszöbön álló háború nem fog osztatlan sikert aratni a lakosság köreiben…?

A Führerpalota belső kialakítása méltó volt a reprezentatív külsőhöz. A főhomlokzatról nyíló egyetlen kapun áthaladva egy belső udvarra jutott volna a látogató, ahonnan északi irányban nyíltak a hatalmas, csarnokszerű hivatali helyiségek. Ennek a szárnynak a központi tere egy gigantikus bankett-terem lett volna, ahová nyolc, gálafogadásokra is alkalmas termen keresztül lehetett eljutni, és amelyben egyszerre több mint ezer vendég foglalhatott helyet. A déli szárnyban Hitler személyes lakosztálya mellett egy 400 fős, barokk és rokokó kastélyok színháztermeit idéző belső színháztermet alakítottak volna ki, amelyet a korszakban ismert legmodernebb technikai eszközökkel szándékoztak felszerelni. Szintén a déli szárny foglalta magában a Führer reprezentatív dolgozószobáját is, amelyben a külföldi vendégeket egy hatalmas, dúsan faragott, tölgyfából készült asztalnál fogadta volna. A diplomaták minden bizonnyal örömmel fogadták volna a felkínált ülőhelyet, hiszen ahhoz, hogy Hitler színe elé járulhassanak, csak a palotán belül 504 métert kellett volna gyalogolniuk…

Noha a palota nem épült meg, mégis fontos dokumentum: egy olyan kor dokumentuma,

„[…] mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.”


Forrás:

Krier, Léon: Albert Speer architecture. Bruxelles, 1985.

Speer, Albert: Hitler bizalmasa voltam. Budapest, é. n.

Speer, Albert: Spandaui börtönnapló. Budapest, 1998.

Radnóti Miklós: Töredék (részlet)

Képek forrása:

Albert Speer és Adolf Hitler:  Bundesarchiv: Bild 183-2004-0312-500

A tervekről készült képek forrása: Krier, Léon: Albert Speer architecture. Bruxelles, 1985.

 

További írásaink