Laudatio Turiae – egy asszony dicsérete

Hursán Szabolcs

A római állam köztársaságnak nevezett berendezkedése rendkívüli megrázkódtatások között adta át helyét a császárságnak/principátusnak. Az erőszakos események sora a Julius Caesar elleni merényletet (Kr.e. 44) követő nyílt polgárháborúban érte el tetőpontját. Amikor Cicero Kr. e. 43-ban áldozatul esett a Caesar örököseiként fellépő erők tisztogató intézkedéssorozatának (latinul: proscriptio), az a római történelem, elsősorban magánlevelezése által bennfentes információkat közlő szemtanújának elvesztését is jelenti számunkra. A következő időszakot az irodalmilag képzett politikus halálával egyfajta homály lengi körül. Márpedig a Kr. e. 43-tól Kr. e. 31-ig lezajló időszakban döntő jelentőségű eseménysorozat megy végbe. A Caesar-párti erők Philippinél aratott győzelmével (Kr. e. 42) Antonius, Lepidus és a Julius Caesar örökbefogadott fia, Octavianus által alkotott triumvirátus szerzi meg a birodalom feletti irányítást. A három férfi innentől kezdve Kr. e. 31-ig küzd az egyeduralom megszerzéséért, melynek végén Octavianus kerül ki győztesen. Bár a történtekről születnek majd történetírói munkák és propagandisztikus dokumentumok, az eseményeket testközelből elénk táró források csak elvétve állnak rendelkezésünkre.

Forrásunk egy pillanat erejéig éppen a római történelem ezen időszakába nyújt betekintést, mégpedig egy különleges asszony életén keresztül. A leghosszabb ismert ókori római sírfeliratról van szó, melyet egy rendkívüli erényekkel jeleskedő feleség tiszteletére alkotott meg szerető férje. A férj és feleség közös történetének fordulópontjait felölelő elbeszélés valamikor a Kr. e. 50-es években veszi kezdetét, ami a Krisztus előtti első évtizedben, a feleség halálával ér véget. A feliraton sem az elhunyt feleség, sem a feliratot szerző férj neve nem maradt fenn, Filippo Della Torre régészetben, numizmatikában és paleográfiában jártas itáliai püspök (1657-1717) a felirat hősnőjét Turiával, Quintus Lucretius Vespillo consul hitvesével azonosította. Innen kapta elnevezését is a forrás: Laudatio Turiae, azaz Turia dicsérete. A felirat két nagyméretű márványtáblán lett megörökítve. Az eredetileg a bal oldali táblán levő szöveg részleteit a felirat XVI. és XVII. századi másolataiból ismerjük, a jobb oldali tábla szövegének részletei két kisebb és két nagyobb töredék előkerülésének köszönhetően eredeti formájukban is fennmaradtak. Persze ez utóbbi maradványok is Róma és környékének különböző helyeiről kerültek elő – más ókori, középkori épületek építőanyagául használták fel őket – tehát, hogy hol lehetett a felirat eredeti helyszíne, nem tudjuk. Ezzel a töredékességgel együtt a szöveg jelentős hányada (a bal oldali tábla 2/3-ada) elveszett és a meglévő részek sem minden esetben olvashatóak, így az értelmezésében nagy szerep hárul a szöveggel foglalkozó tudósok kiegészítéseire, feltevéseire.

A Laudatio Turiae töredékeinek rekonstrukciója Horsfall: Some problems in the „Laudatio Turiae” cikkének 86. oldalán található ábra alapján
A Laudatio Turiae töredékeinek rekonstrukciója Horsfall: Some problems in the „Laudatio Turiae” cikkének 86. oldalán található ábra alapján

A felirat legjellegzetesebb epizódja az, amelyik a Kr. e. 43-42-es proscriptiók idején a feleségnek férje megmentéséért folytatott erőfeszítéseit mutatja be. A Caesar-ellenes oldalon álló férjet felesége bújtatta el. Della Torre püspök a vonatkozó rész kapcsán figyelt fel a hasonlóságra a felirat és Valerius Maximus történetíró elbeszélése között, aminek alapján név szerint azonosította a férjet és így feleségét.  A Kr. u. első századi történetíró szerint a feleség a mennyezet egy zugában rejtette el férjét. Ugyanerről a számol be bővebben Appiánosz Kr. u. II. századi történetíró is. Bár a sírfeliraton nincs szó róla, hogy hol rejtőzött el a férj, de a viszontagságos idők leírásában említett „rejtett tanácskozások”, „titkos beszélgetések” szintén egy közeli búvóhelyről árulkodnak. Az, hogy Vespillo consul felesége Turia azonos lenne a felirat főszereplőjével, ugyanakkor nem igazolható maradéktalanul. Az egyezés ellen szóló legerősebb meggondolások, hogy a feliraton nem szerepel utalás a férj hivatali pályafutására, és hogy a felirat stílusa nem árulkodik különösképpen művelt szerzőről – egyaránt szokatlan lenne egy magas politikai tisztségre jutó rómaitól. Persze annak eldöntése, hogy egy ilyen felirat milyen stílusértéket képvisel, és ezáltal mennyiben tanúskodik a szerző műveltségéről korántsem egyértelmű, ami megmutatkozik a forrással foglalkozók egymással ellenkező ítéleteiben is. Azt, hogy a felirat fennmaradt részében nincs utalás a férj pályafutására, magyarázhatjuk a forrás szubjektív jellegével: a gyászoló férj elsősorban felesége emlékét akarta megörökíteni. Hogy a felirat nem illeszkedik a római felső körök megnyilvánulásairól alkotott általános képbe, szerepe lehet annak is, hogy a Laudatio Turiae kapcsán nem pusztán sírfeliratról, hanem emlékbeszédről van szó.

A Laudatio Turiae töredéke (a II. tábla jobb felső részéről). http://www.wikiwand.com/fr/Laudatio_Turiae
A Laudatio Turiae töredéke (a II. tábla jobb felső részéről). http://www.wikiwand.com/fr/Laudatio_Turiae

A római kultúrában az elhunyt hozzátartozó sírjánál elmondott emlékbeszéd – laudatio funebris –különleges jelentősége volt. A római gondolkodásban különleges szerepe volt az ősöktől örökölt példáknak (exempla), ahogy erről a latin mondás tanúskodik: „Verba movent exempla trahunt” (A szavak megmozdítanak, a példák ragadnak magukkal). A temetéseken – természetesen különösen az előkelő családok kapcsán van róla tudomásunk – az elhunyt egyik fiatal hozzátartozója beszélt a halottról, annak és családjának nevezetes tetteit felelevenítve. Az emlékbeszédek – a temetések sajátos rituáléjával (pl. az elhunyt és ősei képmásainak felvonulása) – a kulturális kódok átörökítését is szolgálták. A múltat a jövővel összekötő kulcsfontosságú pillanat nem egyszer a politikai élet döntő színhelye is volt. Antonius Julius Caesar fölötti beszéde ébresztette fel és hozta mozgásba az elhunyt politikájához kötődő erőket, de maga Julius Caesar is az akkor még közellenségként felejtésre ítélt politikus, Marius özvegyének temetésén tartott emlékbeszédével és a provokatív temetési menettel – halála után ekkor bukkant fel először Marius képmása – alapozta meg politikai karrierjét. A Laudatio Turiae is nagy valószínűséggel egy ilyen a temetési szertartás során elhangzott laudatio funebris írásos változata. Ezt bizonyítja például az elhunyt egyes szám második személyű emlékbeszédekre valló megszólítása, de legfőképpen, hogy a felirat magára két helyen is mint oratio – tehát beszéd – hivatkozik. Bár tudunk más, elhunyt nők fölött tartott beszédről – mint láttuk Caesar nagynénje esetében – de mindössze két másik, a forrásunkkal egyidejű Laudatio Murdiae és Hadrianus császár anyósa, Matidia emlékére elmondott beszéd jóval rövidebb szövege maradt fönn számunkra. Azon túl, hogy számottevő párhuzamok híján, tág terünk nyílik a következtetésre, hogy a nők felett tartott beszédekben más szempontok voltak elsődlegesek, mint a férfiak fölött elmondottakéban, a felirat megfogalmazást azért is sajátosnak kell tekintenünk, mert megfelelő rokon híján, az ismert gyászbeszédektől eltérően nem a nemzetség egy politikai karrier előtt álló ifjú tagja, hanem az elhunyt pályája végén felé járó férje tartotta a megemlékezést.

Miért hozakodjak elő most a mi bensőséges és rejtett tanácskozásainkkal, valamint titkos beszélgetéseinkkel? Hogy a te tanácsaid mentettek meg, midőn váratlan hírek szemmel látható és fenyegető veszedelmekre csalogattak elő? Hogy nem engedted megfontolatlanul és vakmerően megkísértenem a sorsot, és hogy amikor már megfontoltabb lépéseken gondolkoztam, megbízható rejtekhelyet készítettél, és hogy megmentésemre terveid szövetségeséül kiválasztottad nővéredet és férjét, C.[aius] Cluviust, noha ezzel a lépéssel mindannyiotokat veszélynek tetted ki? Vég nélkül sorolhatnám, ha belekezdenék. Legyen elég nekem is, neked is annyi, hogy biztonságban rejtőzködtem. Bevallom, hogy a legkeserűbb esemény az életemben veled kapcsolatban történt, mégpedig akkor, miután a távollevő Caesar Augustus pártfogásának és ítéletének köszönhetően már újra a haza polgára lehettem, és amikor … kéréssel fordultál M.[arcus] Lepidushoz, a [Rómában] jelenlevő hivataltárshoz jogaimba való visszahelyezésem ügyében, és miután a lábaihoz borulva nem hogy nem emelt fel a földről, hanem elvezettetett és méltatlan módon meghurcoltatott, testeden kék foltokkal elborítva rendíthetetlen bátorsággal emlékeztetted őt Caesar rendeletére… (Laudatio Turiae II. 4-16. Fordította: Adamik Béla)

Lepidus szereplése jelenti a legizgalmasabb történelmi problémát. A szöveg az említett elrejtőzés után annak leírásával folytatódik, ahogy a feleség Kr. e. 42-ben, a Caesar-ellenes párttal háborúzó Octavianus triumvir rendeletére hivatkozva kéri a Róma és Itália feletti hatalmat kezében tartó Lepidustól, férje jogaiba való visszahelyezését. Lepidus ezt nemhogy visszautasította, de a nőt szavakkal és tettleg bántalmazta. A felirat további részéből kiderül, hogy a férj helyzetét csak Octavianus keletről történő visszatérése biztosítja majd. Ez az epizód már csak azért is érdekes, mert ellentmond a Lepidusról általában meglevő képnek, hogy a triumvirek között ő volt az esélytelen, ártalmatlan, „bárgyú” harmadik (Shakespeare drámája, az „Antonius és Kleopátra” ennek a felfogásnak a legszemléletesebb példája). Kr. e. 31 után szemlélve valóban determináltnak tűnhet, hogy csak Octavianus és Antonius közül kerülhetett ki a birodalom teljhatalmú ura, ugyanakkor Kr. e. 43-ban a három triumvir hatalma megközelítőleg egyforma súlyú volt, ahogy ez a birodalom felosztásában is tükröződött. Jogosan adódhat a felvetés, hogy Lepidus részéről az erőszakkal az jutott kifejezésre, hogy triumvirtársa részéről semmilyen úton nem tűri az ügyeibe való beleavatkozást. A proscriptiós időszak szörnyű eseményeiért a források egy része igyekezett a másik két triumvirt felelőssé tenni: mondván az ifjú Octavianus két vérengző consultársa között kényszerhelyzetben volt. A források másik része szerint Octavianus épp olyan kegyetlenül szorgalmazta a véres leszámolásokat, mint társai – persze abban, hogy például Cicero meggyilkolásáért egyértelműen Antonius volt felelős, ezek a források is egyöntetűek. A már jócskán az augustusi békeidőből származó (Kr. e. első évtized) sírfelirat az előbbi ábrázolást támasztja alá. Ha a feleség halálát valamikor Kr. e. 10-re tesszük – amit lehetővé tesz, hogy a pár házasságkötésének pontos időpontját nem ismerjük és a felirat szerint a házasság 41 évig tartott – akkor a felirat a polgárháború után amúgy háttérbe húzódva élő Lepidus halálának közeli időpontja (Kr. e. 13.) tekintetében különös aktualitással bírt.

A helyzet Kr. e. 43/42-ben. A barnával jelölt területek ura volt Lepidus (zöld Antonius, lila Octavianus). De amíg triumvirtársai keleten háborúskodtak (a Caesar-ellenes erők által uralt terület vörössel jelölve), addig Róma és Itália felett is ő gyakorolta a fennhatóságot. https://en.wikipedia.org/wiki/Marcus_Aemilius_Lepidus_(triumvir)#/media/File:Roman-Empire-43BC.png
A helyzet Kr. e. 43/42-ben. A barnával jelölt területek ura volt Lepidus (zöld Antonius, lila Octavianus). De amíg triumvirtársai keleten háborúskodtak (a Caesar-ellenes erők által uralt terület vörössel jelölve), addig Róma és Itália felett is ő gyakorolta a fennhatóságot. https://en.wikipedia.org/wiki/Marcus_Aemilius_Lepidus_(triumvir)#/media/File:Roman-Empire-43BC.png

A hősnő életében más emlékezetes epizódok is akadtak. A felirat tanúsága szerint nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy a feleség megmentette férjét. A Kr. e. 49/48-as Pompeius és Caesar vezette erők közti polgárháborúban szintén az ő leleményessége tartotta fenn férje életét, azáltal hogy bujdosása során értéktárgyakkal és információkkal látta el. Az asszony ugyanezen polgárháború idején férfias helytállásáról is tanúságot tett. Titius Annius Milo háza, valamikor annak Kr. e. 52-es száműzetése után került a pár tulajdonába – a feleség vette meg. A nyílt polgárháborút megelőző időszakot egyre durvuló utcai harcok jellemezték és a szerveződő magánhadseregek legjelentősebb vezetője éppen Milo volt. A száműzetéssel záruló gyilkossági ügy perében – a szembenálló frakció vezetője, a hírhedt demagóg, Publius Clodius Pulcher lett az erőszak áldozata – maga Cicero mondott beszédet védelmében, ezúttal sikertelenül. A visszatérő Milo személyében a feleség tehát nem akárkivel került szembe. A feleségnek azonban férje távollétében is sikerült megszerveznie Milo, a ház visszaszerzésére irányuló erőszakos akciójának elhárítását. Az asszony így nemcsak a ház megszerzésében, hanem annak megvédésében is függetlennek és rátermettnek mutatkozott.

Persze még egy ilyen kivételes nő sem volt képes minden veszedelmet elhárítani: az előbbi történteket megelőzően, szülei feltehetőleg valamikor még Kr. e. 49 előtt, legnagyobb valószínűség szerint rablógyilkosság áldozatául estek. A felirat tanúsága szerint a bűnösöket elérte az igazságszolgáltatás keze. A szülők örökségéért a nő rokonai ugyanakkor pert indítottak, aminek részletes leírása a római jogtörténet egyik legfontosabb dokumentuma.  Nem részletezem a perrel kapcsolatos különböző család-, házasság- és örökösödésjogi, sajátosságokat, egyedül a per döntő momentumát foglalnám össze. A per megindításának alapját az jelentette, hogy azzal, hogy a leányok anyja coemptiós házasságot is kötött férjével[1] és ezáltal férje nemzetségének – gens – tagja lett, így a római jog szerint a végrendelkező hozzátartozói körének megváltozásával a felirat hősnőjét és nővérét kedvezményező végrendelet érvényét veszthette. Azonban azzal nem számoltak kellőképp, hogy ugyanezzel maguk is kikerültek az édesanyával és lányával való rokonsági viszonyból: ezzel elveszítve a végrendelet nélkül is örökösnek számító húg feletti gyámság és az által a vagyona feletti rendelkezés lehetőségét. Szintén az alperes oldalán szólt az az eshetőség, hogy az említett gyilkosság során az édesanya valamiképpen később vesztette életét az édesapánál. Ekkor a végrendeletet hatálytalanító jogelv nem is léphetett érvénybe (persze ez bizonyíthatatlan volt, viszont az ellentéte is). A felperesek bizonyára arra számítottak, hogy a fiatal árva – akinek férje a per megindítása idején a felirat szerint Macedoniában volt – majd nem fog komoly ellenállását tanúsítani, azonban csalódniuk kellett. Hősnőnk felvette a küzdelmet és végül megvédte örökségét nemcsak maga, hanem testvére számára is.

Láttuk, hogy a pár élete bővelkedik a rendkívüli történésekben, nemcsak a proscriptiók, hanem a köztársaság végének jelentős idejét illetően is. A nagyszerű tettek után fel lehet tenni a kérdést: milyen volt ennek a férfiak világában is helytálló rendkívüli nőnek a mindennapi élete? Bizonyára sejthető, hogy az nem a modern értelemben vett önmegvalósítás jegyében telt. A pár sorsa ellenben megint csak úgy alakult, hogy a feleség számára az életnek ezen a területén is adódott rá lehetőség, hogy tanúságot tegyen hősies erényéről. A feliratból – amely az említett Lepidus-epizód után rögtön a polgárháború utáni béke leírásával veszi fel az elbeszélés fonalát – kiderül: a párnak nem született gyermeke. A korban a terméketlenség okát a nőhöz kapcsolták. A feleség, hogy férje mégse maradjon vér szerinti utód nélkül, maga ajánlotta fel válását. A szerető férj ezt a megoldást azonban felzaklatva utasította vissza: számára kettejük köteléke volt a legfontosabb. Ez azért is érdekes, mert a felirat készítésekor már érvényben voltak Augustus családjogi intézkedései, többek közt az előkelő származású, gyermektelen házaspárokat hátrányosan érintő kitételekkel. Persze a törvények szelleme nem csak a gyermekvállalás propagálásáról, hanem a házastársi kötelék komolyságának megerősítéséről is szólt, mely szándékkal a házaspár élete maradéktalanul összhangban állt. Végezetül következzen a feleség hétköznapi életének leírása, amely római szemmel mindenek előtt hivatott arról dönteni, hogy milyennek kell tartanunk egy nő életét – ezúttal kommentár nélkül.

Miért említsem meg erkölcsösségednek, engedékenységednek, nyájasságodnak, előzékenységednek, gyapjúkézimunkádnak, babonaság nélküli vallásos buzgalmadnak, feltűnés nélküli öltözködésednek és szerény életvitelednek házi erényeit? Miért beszéljek családszeretetedről, ragaszkodásodról, hiszen ugyanúgy tisztelted édesanyámat, mint a saját szüleidet, ugyanolyan nagy figyelemmel voltál iránta, mint a tiéid iránt, és még számtalan olyan tulajdonsággal rendelkeztél, amelyek a jó hírükre vigyázó asszonyok közé sorolnak téged. (Laudatio Turiae I. 30-34.)


A forrás:

Turia dicsérete. Két márványtábla töredékei. Adamik Béla (ford.). In: Ércnél maradandóbb… A görög és római történelem forrásai. Németh György (szerk.) Corvina Kiadó. 1998. p. 210-214.

Borítóképünkön: Porcia és Cato, illusztráció.

Felhasznált irodalom:

Adamik Béla és Német György jegyzetei a Laudatio Turiae-hez. In: Ércnél maradandóbb… A görög és római történelem forrásai. Németh György (szerk.) Corvina Kiadó. 1998. p. 215-216.

Appianos: A római polgárháborúk. 4, 189-192. Hahn István (ford.). In: Ércnél maradandóbb… A görög és római történelem forrásai. Németh György (szerk.) Corvina Kiadó. 1998. p. 214-215.

Biographie universelle ancienne et moderne : histoire par ordre alphabétique de la vie publique et privée de tous les hommes…. XLI. Louis-Gabriel Michaud (ed.). A. Thoisnier Desplaces, Madame C. Desplaces–Brockhaus, Paris–Leipzig. 1843. Torre (Philippe Del). p. 694-696.

Flach, Dieter: Die sogenannte Laudatio Turiae. Einleitung, Text, Übersetzung und Kommentar. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft. 1991.

Gowing, Alain M.: Lepidus, the Proscriptions and the “Laudatio Turiae”. Historia: Zeitschrift für Alte Geschichte. 1992. (3), p. 283-296.

Hegyi W., György: Ősök, maszkok, utódok : A pompa funebris Rómában. Ókor. 2009. (3/4), p. 70-77.

Horsfall, Nicholas: Some problems in the „Laudatio Turiae”. Bulletin of the Institute of Classical Studies. 1983. p. 85-98.

Kierdorf, Wielhelm: Die „Laudatio Turiae” (etwa 10 v. Chr.). In: Kierdorf, Wielhelm: Laudatio Funebris. Interpretationen und Untersuchungen zur Entwicklung der römischen Leichenrede. Meisenheim am Glan, Verlag Anton Hain. . p. 33-48.

Laudatio Turiae. https://de.wikipedia.org/wiki/Laudatio_Turiae

Valerius Maximus 6,7, 2. Németh György (ford.). In: Ércnél maradandóbb… A görög és római történelem forrásai. Németh György (szerk.) Corvina Kiadó. 1998. p. 215-216.

Wistrand, Erik: The so-called Laudatio Turiae. Introduction, Text, Translation, Commentary. Acta Universitatis Gothoburgensis. 1976.

[1] coemptiós házasság: a római házasságok jogilag legszorosabb köteléket jelentő típusa

Facebook Kommentek

További írásaink