Partizánvadászat a zsidók ellen III. – A zsidó partizán képe a honvédségben

A Magyar Királyi Honvédség Németország szövetségeseként résztvevőjévé vált Hitler Vernichtungskriegjének. Részt vettek a magyar csapatok a megszállási szervezet kiépítésében, a szovjet hadifoglyok kiéheztetésében és a lakosság elleni büntető akciókban. A magyar katonák szovjetunióbeli tevékenységének egyik legsötétebb fejezete, hogy több magyar alakulat is az ukrajnai zsidóság megsemmisítésének résztvevőjévé vált. Előző cikkeimben a német hadsereg zsidóellenes politikáját és gyakorlatát vizsgáltam, az elkövetkező két bejegyzésemben pedig a Magyar Királyi Honvédség szerepét vizsgálom az ukrajnai zsidók megsemmisítésében.

Cikksorozatom előző két részében a német antiszemita irányelveket, illetve a zsidók elleni német “partizánvadászatokat” tekintettem át:

Partizánvadászat a zsidók ellen – I. Az irányelvek

Partizánvadászat a zsidók ellen – II. A gyakorlat

Borítóképünkön: “Szovjet-zsidó szabadcsapatosok” – Egy német propagandafotó felhasználása a Csendőrségi Lapok 1941. szeptember 15-i számában

Az elmúlt években, hónapokban a történész társadalom és a közvélemény figyelme a szovjetunióbeli magyar megszállásra, s ott is elsősorban a holokausztban való részvételre irányult. Ezekre a gyilkosságokra német vezénylet mellett került sor a német három hullámban történő megsemmisítő program első két hullámában. Miközben a kortárs magyar megközelítések – elsősorban Christopher Browning munkásságára hivatkozva[1] – elsősorban a csoportpszichológia alapján az “átlagemberek” reakcióit helyezte középpontba, sajnos elmaradt még annak a kérdésnek a részletes elemzése, hogy honvédség katonái milyen előítéletekkel, milyen ideológiai képzéssel kerültek ki a hadszíntérre, s mennyire kondicionálta őket ez a tömeggyilkosságok elkövetésére. Ez különösen fontos annak tükrében, hogy ezáltal tárható fel az a kérdés, hogy a honvédséget milyen felelősség terheli a tömeggyilkosságokban való részvételben azontúl, hogy eleget tett a német felettes hatóságok illetve a helyi német parancsnokságok kérésének. Ugyan a honvédségben – és a rendszer politikai kultúrájában – jelenlévő antiszemitizmus nem rendelkezett olyan genocídiumra vonatkozó maggal, mint a nemzetiszocializmus ideológiája, viszont a zsidóság és a bolsevizmus, a zsidóság és a partizánok azonosítása jelen volt a honvédség esetében is, mely alapul szolgálhatott a helyi zsidóság megbélyegzéséhez és tömeggyilkosságok elkövetéséhez.

tapa

A magyar megszálló csapatok zsidópolitikájának, egyáltalán megszálló politikájának megállapítása komoly nehézségekbe ütközik, ugyanis a megszálló erők tevékenységére vonatkozó iratanyag erősen károsodott, másrészt  a kutatás jelenlegi állása alapján feltételezhető, hogy nem léteztek a megszállásra, a helyi lakosságra, vagy a partizánharcra vonatkozó általános irányelvek. A magyar megszállási irányelvek legfontosabb összefoglalásának A folyó háború tapasztalatainak ismertetése című kiadvány 10. füzetét tekinthetjük, mely a Partizánharcok alcímet viseli.[2] A kiadványt a Vezérkari Főnökség 4. osztálya adta ki, amely Schell Zoltánnak a Megszálló csapataink Ukrajnában című, a Magyar Katonai Szemle 1942. évi 5 számában  megjelent tanulmányán alapszik. Ugyan Számvéber Norbert egy kritikájában kiemeli,[3] hogy ez a dokumentum “szabályzat formájában kiadott kiképzési segédletnek”, s nem parancsnak értékelhető, miképp azt a csernyigovi tábornokperben tartották,[4] jelentőségét nem lehet elvitatni. Egyrészt jelentős számban kiosztották ezt a segédletet a csapatok között,[5] másrészt ezt a kiadványt tekinthetjük az egyedüli olyan részletesebb írásnak, ami a partizánellenes hadviseléssel foglalkozik.

A kiadvány a partizánmozgalom társadalmi háttere kapcsán az alábbi társadalmi rétegeket adja meg:

parti_emberanyag

Amint látható, a zsidókat külön kategóriaként kezeli, akiknek szerepével külön is foglalkozik a kiadvány:

“Az előbbi két csoportnál (“kommunista pártvezetők”, “kommunista párttagok” – F.Á.) nem kevésbé veszélyesek az orosz csapatok elvonulása után ottmaradt zsidók. Minden zsidó – nemre és korra való tekintet nélkül – a partizánokkal tart! Az elfoglalt területeken marad zsidóság az ukrán lakosság üldöztetésétől való félelmében eleinte a városok falai között keresett búvóhelyet. A partizánmozgalom fellángolásakor azonban a 14-60 éves zsidó férfiak legnagyobb része, – a tengelyhatalmakkal szemben táplált engesztelhetetlen gyűlölettől vezetve, – az erdők mélyén és a mocsarak között rejtőző partizánoknál keresett és talált menedéket. Ebbe a csoportba tartoznak azok a zsidó hadifoglyok is, akiknek sikerült eltitkolni fajukat, és félrevezetniük a német parancsnokságokat: ukránoknak adván ki magukat, a fogolytáborokból otthonukba elbocsájtást nyertek. A partizánokhoz csatlakozott zsidóság zöme a harcokban nem vesz részt, de más téren annál élénkebb partizán-tevékenységet fejt ki. Agitálnak, lázítanak, toboroznak, hordják a híreket és terjesztik a rémhíreket. Szívós kitartással, mind újabb és újabb erőszakos cselekedetekre, állandó aktivitásra ösztökélik az egyes partizáncsoportokat. Kegyetlen vérszomjtól és izzó gyűlölettől áthatva, hisztérikusan követelik azoknak az orosz katonáknak, hadifoglyoknak, kommunista párttagoknak, stb. lemészárlását, akik nem akarnak csatlakozni a mozgalomhoz. Válogatott kegyetlenséggel megbecstelenítő kínzások közepette mészároltatják le a szövetséges csapatok ama szerencsétlen tagjait, akik a partizánok kezei közé kerülnek. Ezért zsidókkal szemben semmiféle könyörületnek nincs helye!”[6]

Mielőtt a szöveg elemzésére rátérnék, érdemes utalni több olyan, a szövegben nem részletezett momentumra, amely jellemző az 1941-es megszállásra. Egyrészt megjelenik a zsidóellenes pogromok képe, amikor a zsidóságnak az ukrán lakosság üldöztetésétől való félelméről olvashatunk. Az erdőkben és mocsarakban elrejtőző zsidók képe kontextusukból kiragadva, hamis interpretációval jelenik meg az írásban. Amint cikksorozatom előző írásában megírtam, az erdőkben bujkáló zsidók döntő többsége aligha az ellenállás szándékával volt ezeken a nehezen megközelíthető helyeken, mivel a legfőbb motivációt az adta, hogy a megszállt területeken a bevonulás első napjaiban, heteiben már nyilvánvalóvá vált a helyi zsidóság számára, hogy a megszálló hatalom meg kívánja őket semmisíteni. A szovjet hadifogolykérdés két aspektusára is utal a szöveg. Egyfelől arra, hogy a németek az ukrán származású hadifoglyok bizonyos hányadát elengedték, másfelől utal a komisszárparancs – pontosabban a parancs nyomán meghozott kiegészítő rendelkezések – meglétére, hiszen a zsidó foglyoknak azért volt szükséges “fajuk” eltitkolása, mivel kivégzendőek voltak.

Utóbbi momentum azért is fontos, ugyanis a partizán és a zsidó fogalmának azonosítása sok tekintetben a komisszár, kommunista pártfunkcionárius és a zsidó azonosítására épült. A judeobolsevizmus képének e alapja egész Európában jelen volt az 1917-19-es forradalmi hullámtól kezdődően. Kifejezetten erős volt a kommunista funkcionárius és a zsidó azonosítása Magyarországon, ahol – kontextusukból kiragadva – a zsidó származású népbiztosok, pártfunkcionáriusok valós vagy eltúlzott arányaira hivatkozva a Tanácsköztársaság időszaka egyfajta zsidó forradalom, lázadás értelmet is nyert.

Ezt a képet festi le Faragho Gábor, a moszkvai magyar katonai attasé is tanulmányában:

“Most a háború kezdetén újra a politikai megbízott kapta a nagyobb jogot, de ennek célja már tiszta rendőri szerep és az, hogy a zsidóság befolyását a hadseregben megerősítse. A politikai megbízottak 90%-a ugyanis zsidó. Ezáltal gondolták elérhetőnek, hogy minden alakulat a végsőkig kitartson, lévén ez a zsidóság érdekében álló.[7]

A zsidó partizánok feladatköre megfelel annak a szerepkörnek amit a judeobolevizmus ideológia előítélete a komisszárhoz kapcsol: tevékenysége az uszításra és a propagandára terjed ki, célja az, hogy a bolsevik rendszerért való végsőkig való küzdelemmel a zsidóság hatalmát szilárdítsa meg.

A zsidó partizánok kegyetlenkedésének, hadijoggal szembeni viselkedésének a kiemelése valószínűleg arra szolgált, hogy létrehozza azt a korábbi cikkeimben is elemzett igen vékony és törékeny mezőt, ahol a keleti megszállt területeken történő tömeggyilkosságokat be lehet illeszteni a hadi normák közé. Amint azt a következő cikkemben bemutatom, a füzet kiadásának idejére – a füzet 1942 tavaszán jelent meg – már több alkalommal is közreműködtek a megszálló csapatok az ukrajnai zsidóság legyilkolásában. A kötethez mellékelt, a rejmentarovkai vállalkozásról szóló esettanulmányban nyíltan ír arról a szerző, hogy a vállalkozás során elfogott – majd a kihallgatást követően kivégzett – 264 fő legnagyobbrészt zsidó volt.[8]

Sajnos még nem állnak rendelkezésre olyan mélyebb kutatások, amelyek azt vizsgálták volna, hogy a megszállt területek lakossága, a partizánharc hogyan jelent meg a propagandában, és ez mennyiben hatott a katonák gondolkodására.

Példák a megszállt területek zsidóságának ábrázolására a magyar sajtóban

Képek és képaláírások a Katonaújság 1942. október 31-i számából.

orok-zsido
“AZ ÖRÖK ZSIDÓ. Tipikus fej a megszállt szovjet területről”
pol-biztos
“ISMERJÜK MEG A BOLSEVIZMUST. Zsidó politikai biztos a foglyok között.”

Arról, hogy milyen kapcsolat lehetett a hadseregben folytatott propaganda és a katonák világnézete között, egy érdekes pillanatképet nyújt egy, a Gellért Ádám és Gellért János által feldolgozott eset, az ún. 1942-es munkácsi partizánvadász gyakorlat.[9] 1942. június 24 este a 24. gyalogezred III. zászlóalj állományába tartozó és az 54. gyalogezred III. zászlóaljának 8. századához beosztott katonai egységek Munkács zsidónegyedében „partizánvadász gyakorlatot” hajtottak végre. Ennek során a századparancsnokai buzdítására a legénységi állomány legalább egy órán keresztül követett el atrocitásokat és károkozásokat a munkácsi zsidók sérelmére. Azontúl, hogy mind ez az eset, mind az délvidéki bevonuláskor illetve az 1942. januári razziakor elkövetett atrocitások mutatták a partizán és a zsidó fogalmának azonosítását, érdemes szemügyre venni, hogy mire hivatkoztak az elkövetők az 1942-ben lefolytatott eljárások során:

„ez az egész lelkületemre kiható tény, valamint a zsidóságnak nemzetünk ellen elkövetett rengeteg bűne, a zsidó politikai biztosoknak a szovjet fronton tanúsított kegyetlenkedése, amiről a legénységet nemzetvédelmi előadásokon kellett felvilágosítanom” (Kiss Ferenc főhadnagy kegyelmi kérelme, 1942. július 22.)

„Tettem ezt a finn nép iránt érzett szeretetemből, és a kommunista zsidóság iránt érzett gyűlöletem a zsidóság ellen a legmélyebb gyűlöletre indított. Nap-nap után fogtunk el zsidó kémeket, akiknek romboló tevékenysége eredményezte azt, hogy bajtársaimat százával fogták el és vitték a munkácsi és ilosvai börtönökbe, ahol a legnagyobb kínzásokban volt részük. A magyarországi zsidóság anyagilag támogatta a zsidó szabadcsapatokat, akik a legkegyetlenebbek voltak az elfogott bajtársaimmal szemben. Jelenleg is önkéntes jelentkezés folytán teljesítek katonai szolgálatot, ahol kértem a frontszolgálatra való beosztásomat. Mióta itt vagyok, naponként értesülünk parancsnokságaink, a napilapok, a HM és a hadtest által kiadott tájékoztatók útján, hogy a zsidóság mit művel Oroszországban és itthon. Ilyen előzmények után a zsidóság iránti gyűlöletem[mel] a robbanásig feszítve voltam és ezek után következett be az éjjeli gyakorlat” (Berkesi László kegyelmi kérelme)

A fentebbi példák is azt mutatják, hogy a zsidóság és a partizánok azonosítása nemcsak hogy jelen volt a katonák esetében, hanem ezt legitim enyhítő és magyarázó körülménynek tartották, amiben közrejátszott az, hogy a “nemzetvédelmi előadások” illetve “a HM és a hadtest által kiadott tájékoztatók” is ezt a képet erősítették meg. Ennek valóságtartalmát valamilyen szinten maga az ítélet is elismerte, hiszen az ítélet szerint a legénységi állomány többek között “a hadműveleti területen szerzett általuk is ismert tapasztalatok hatása alatt” követte el ezeket a cselekményeket.


[1] Christopher Browning: Ordinary Men: Reserve Police Battalion 101 and the Final Solution in Poland. HarperCollins, New York, 1992.; Vállaltan ennek a műnek szellemében kívánta bemutatni Ungváry Krisztián a Gajszin környéki tömeggyilkosságokat: Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban 1941-1944. Esemény-elbeszélés-történelem. Osiris Kiadó, Budapest, 2015. 198-260. p.

[2] A folyó háború tapasztalatainak ismertetése. 10. sz. kiadvány. Partizánharcok. Budapest, 1942.

[3] Számvéber Norbert: Egy forráskiadvány margójára. (A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban – Levéltári dokumentumok 1941–1947. Szerk. Krausz Tamás, Varga Éva Mária. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2013. 629 o.) In: Hadtörténelmi Közlemények, 2013/2. 576. p.

[4] A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok (1941-1947). Szerk.: Krausz Tamás-Varga Éva Mária. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2013.47-224. p.

[5] Lásd erről: Fóris Ákos: Holokauszt a Nyugati Megszálló Csoport területén. In: Barta Tamás, Krausz Tamás (szerk.): Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területein. Pannonica Kiadó, Budapest, 2014. (Ruszisztikai Könyvek XXXIX.) 163. p.; Fóris Ákos: Partizán- és zsidópolitika a keleti fronton. In: A mi ruszisztikánk: tanulmányok a 20/25. évfordulóra. Szerk. Szvák Gyula. Russica Pannonicana, Budapest, 2015. (Ruszisztikai könyvek XL.) 338. p.; Ungváry Krisztián: Magyar megszálló csapatok… i. m., 117. p.

[6] A folyó háború… i. m. 11-12. p.; kiemelés az eredeti szövegben.

[7] Faragho Gábor: A Szovjetunió. Magyar Katonai Szemle, 1941/12. 519. p.

[8] A folyó háború… i. m., 37. p.

[9] A munkácsi események bemutatásának alapja és az idézett források eredeti megjelenési helye: Gellért Ádám-Gellért János: “Partizánvadászat” a zsidónegyedben. Munkács, 1942. június 24. In: Betekintő, 2016/2. URL: http://www.betekinto.hu/2016_2_gellert_gellert#_edn77

Facebook Kommentek

További írásaink