Hollandia a nagyhatalmak sorában

Horváth Péter

Hollandia kapcsán a szórakozóhelyek és az igen széleskörű liberális jogrend juthat eszünkbe. Világszerte ez az ország sokaknak egyet jelent a Philips céggel, a kiváló sajtokkal, a tulipánokkal és a szélmalmokkal. Alapvetően egy igen fejlett jóléti királyságról beszélhetünk, amely állami önállóságát csupán a 16. században nyerte el.  Az már kevesek által ismert, hogy a nagyjából Dunántúllal megegyező területen élő  holland nemzet a 17. században valós nagyhatalmi rangot vívott ki magának.

A Németalföldnek nevezett történelmi régió három nagy európai nemzet (angol, francia, német) metszéspontjában terült el. A régió elnevezése arra utalt, hogy a Német-római Birodalom szóban forgó területei jóval a tengerszint alatt feküdtek. Azt már számos könyv, tanulmány és cikk elemezte, hogy a középkori német birodalom egy igen széttagolt államalakulatnak volt tekinthető. Ebben a hatalmas kiterjedésű, ám gyenge központi hatalommal bíró császárságban több kisebb állam jött létre Németalföld területén, köztük olyanok, mint a Brabanti Hercegség, a Limburgi Hercegség vagy éppen a Holland Grófság. A fejedelemségek élték a maguk életüket, és egymás kárára próbáltak terjeszkedni egészen a 14. század végéig. Azonban 1384-ben Merész Fülöp burgundi herceg került a Flandriai grófság élére,[1] ami alapjaiban változtatta meg a térség politikai helyzetét.  A szomszédos államok nagy részét ügyes politikával sikerült a burgundiaiaknak a következő fél évszázadban megszerezniük (1433-ban a Holland Grófság is az övéké lett). 1477-ben I. (Habsburg) Miksa feleségül vette az utolsó burgundi herceg, Merész Károly lányát és a herceg halála után az általa birtokolt területek, így a németalföldi uradalmak is a Habsburgokra szálltak. 1548-ban már önálló közigazgatási egységgé vált Németalföld (17 tartománnyal) a birodalmon belül. [2] Adó ellenében törvényhozói és igazságszolgáltatási jogköröket nyertek. V. Károly császár háborúi roppant nagy megterhelést jelentettek alattvalói számára, és a feszültség évről évre nőtt. Károly császár végül lemondott trónjáról, hatalmas birodalmát pedig kettéosztotta. A spanyol trónt az itáliai és németalföldi területekkel fiára, II. Fülöpre hagyta, míg a Német-római császári címet testvére, I. Ferdinánd örökölte meg. 1566-ban a magas gabonaárak miatt elégedetlenség robbant ki, amely kisebb megszakítással elvezetett a németalföldi tartományok spanyol koronától való elszakadásához. A holland történetírás 80 éves háborúnak nevezi az 1568-1648 közötti konfliktust.[3]

Adriaen Thomasz: Orániai Vilmos, 1579. Rijksmuseum, SK-A-3148
Adriaen Thomasz: Orániai Vilmos, 1579. Rijksmuseum, SK-A-3148

A holland felkelés élére Orániai Vilmos állt, akinek apja Nassau-Dillenburg grófja volt. Az előkelő származású Vilmos 1544-ben unokatestvére halála révén Oránia hercege lett, továbbá birtokokhoz jutott Hollandban és Brabantban.  Nevét a dél-franciaországi hercegségről, Orániáról (Orange) kapta, amely csupán egy kicsi, de önálló birtoktestnek számított Avignon térségében. Vilmos már a németalföldi felkelés előtt helytartóvá vált több tartományban, halála után családja több tagja szintén helytartói, illetve főparancsnoki posztot töltött be. Később a napóleoni háborúk során az ország francia bábállammá vált majd a francia császár saját testvérét, Bonaparte Lajost Hollandia királyává tette. Az utolsó Orániai helytartó még a francia megszállás előtt családjával együtt Angliába menekült. A franciák bukása után az Orániai-ház visszatérhetett Hollandiába, ahol már nem helytartóként, hanem királyként vezethették az országot. A narancssárga tehát a holland uralkodóház (korábban az Orániai helytartók) színe. Nemzeti ünnepek során Hollandia narancssárgába borul. Habár a zászlóban már a vörös szín szerepel, a 17. század közepéig még narancs sáv volt látható a fehér és a kék mellett. Valószínűleg az erőteljesebb vörös a jobb láthatósága miatt válthatta fel a narancssárgát. Számos zászlóban feltűnik a narancssárga szín, például New York és Albany városának lobogóján, de említhetnénk New York állam Orange megyéjét is. A mai napig így emlékeznek a holland gyarmati időkre. 1994-ig a korábbi gyarmat, Dél-Afrika zászlaját is a narancs díszítette. Írország színei között is megtaláljuk, ugyanis 1689-ben éppen a hollandiai helytartó, III. (Orániai) Vilmos lett Anglia, Skócia és Írország királya, és az ír protestáns (angolbarát) kisebbség egyik későbbi szimbólumává vált az Orániai uralkodóház színe, amit belevettek végül az egységet jelképező zászlóba is. A sportesemények során a holland csapatokat többnyire narancssárga öltözetben láthatjuk, legjobb példa erre a holland labdarúgó válogatott, amelynek beceneve is Oranje.

Nicolaas Visscher: NOVI BELGII NOVAEQUE ANGLIAE NEC NON PARTIS VIRGINIAE TABULA. A térképen jól látszik Manhattan

 A holland nagyhatalmi korszak azonban nem a függetlenség elnyerésével kezdődött, hanem már a spanyolokkal vívott háború során kezdetét vette. Ebben számos kedvező körülmény segítette őket. A 16. század végére a hollandok kereskedelmi flottája mind létszámban, mind minőségben kiemelkedett a riválisaival szemben. Ennek egyik oka az volt, hogy a nedves holland földeken nem lehetett megfelelő mennyiségű gabonát termeszteni, amely biztosította volna a lakosság szükségleteit. A németalföldiek csak távolabbi területekről, kereskedelem révén jutottak elegendő élelemhez. Kényszerből tehát szállító, közvetítő hatalommá kellett válniuk a túléléshez. Mivel tekintélyes számú flotta tudta csak lebonyolítani a gabonaszállítást,[4] sok matrózra is igény mutatkozott. Számos férfi jelentkezett szolgálatra, hogy a megélhetésüket biztosítsák. Mivel több száz éven át ez határozta meg a térség működését, a hollandok kitűnő hajósokká váltak. A háborúk során pedig a kereskedelmi és hadiflottát nem különítették el, így a sok tapasztalattal rendelkező legénység fölénybe kerülhetett más nemzetekkel szemben.

Hollandia egyik jellegzetessége még ma is a szélmalom. 1630-ra már több mint 300 malom működött a térségben. 1592-ben sikerült a szél és vízenergiára épülő malmokat fűrészelési eljárásba is bevonni, a zömmel Norvégiából érkező fákat immár malmokban tudták feldolgozni hajóépítés céljából.[5] A malmok közel fele így fűrészmalomként funkcionált a továbbiakban. 1594-től gyártották a „furulya” típusú hajókat, amelyek nagy térfogattal rendelkeztek, így több terhet tudtak szállítani és még sekély vízben is jól úsztak. A kereskedelmi versenyben nagy előnyre tettek szert velük.

A meglévő szállítókapacitás és tengerészeti ismeretek mellett kiváló kapcsolatrendszerrel is rendelkeztek. A gyarmatok szomszédságában lévő államok törzsfőit jó érzékkel tudták megnyerni maguknak saját ügyük támogatásához (zsarolás, megvesztegetés). Így az előnyben lévő portugál és spanyol hódítóktól könnyedén elragadhatták a tengerentúli területeket (pl. Ceylon). Ráadásul a kálvinista hollandok az új piacokon nem kezdtek erőteljes hittérítő tevékenységbe, ezáltal sokkal hatékonyabban és kevesebb konfliktussal tudtak berendezkedni egy adott területen. Kimondottan kedvező volt a nemzetközi környezet, hiszen a spanyol világhatalmi pozíció gyengítése angol és francia érdek is volt, ezért a németalföldiek számíthattak a segítségükre. A spanyol Armada 1588-as támadásakor az angol és holland flotta együtt lépett fel, a hollandoknak ekkora már 2000 hajója volt.[6] 1648-ig Hollandia rendelkezett a legnagyobb kereskedelmi flottával Európában, nagyobbal, mint Franciaország és Anglia együttvéve.[7] A 17. század során a világ kereskedelmi forgalmának négyötödét bonyolították a holland tengerészek.[8]

A feljegyzések szerint Utrecht polgárai úgy gondolták, hogy „a holland kereskedő pénzért mindent áruba bocsát, eladná az Istent is, ha tudná szállítani”, nagyon hasonló szemléletről vallottak az amszterdamiak is, mondván „nyereségért a holland kereskedő keresztülmenne a poklon is, még azzal a veszedelemmel sem törődve, hogy vitorláit elégeti.”[9] Az ehhez hasonló mendemondák ágyaztak meg a Richard Wagner operája által halhatatlanná vált „bolygó hollandi” kísértethistóriának. Az eredettörténet szerint a 17. században egy haszonra éhes kapitány a Jóreménység fokánál még a vihar ellenére is az út folytatása mellett döntött, dacolva az elemek és az égiek akaratával. A hollandus így magára vonta a Mindenható átkát, miszerint partraszállás nélkül az ítéletnapig kell bolyongania a hajónak és a legénységének. Észlelése balszerencsét jelent. Leghíresebb szemtanúja V. György brit uralkodó volt, aki Ausztrália partjainál pillantotta meg a rettegett hajót.[10]

A harcok váltakozó sikerrel folytak. 1576-ban a zsoldjukat meg nem kapó spanyolok rászabadultak Antwerpen városára, a térség legnagyobb kikötővárosára és hatalmas vérfürdőt rendeztek. Az esemény a brutalitásán túl azért is fontos, mert Antwerpen nem tudta kiheverni ezt a támadást, kereskedelmi szerepét a jóval északabbra lévő Amszterdam tudta átvenni.[11] A szabadságharc egyik fontos állomása volt az Utrechti Unió alapokmányának elfogadása 1579-ben, ebben Holland, Zeeland, Utrecht, Groningen, Gelre és Zutphen egyezséget kötött egy közös hadsereg felállításáról, közös adózásról és segítségnyújtásról.[12] A svájci államszövetség szolgált mintául. Az északi tartományok politikai, hadászati és vallási értelemben egyre inkább elkülönültek a déli tartományoktól. A Belgium kifejezést korábban egész Németalföldre használták, Antwerpen 1585-ös spanyolok általi visszafoglalását követően viszont már csak a déli (újra spanyol uralom alatt lévő) területeket értették alatta.[13] Az északiakat a vezető Holland tartomány után kezdték el Hollandiának nevezni.

A tulipán 1562-ben egy antwerpeni kereskedő révén került Isztambulból Németalföldre. Az ottani talaj a gabonával ellentétben a tulipán számára kimondottan kedvezőnek bizonyult, és egyre szélesebb körben kezdett terjedni a tulipánhagyma termesztés, ami igen jövedelmező ágazattá vált.

Órániai Móric, Museum Catharijneconvent en Vrije Universiteit, Amsterdam, PORTRET 1 MAU 001
Órániai Móric, Museum Catharijneconvent en Vrije Universiteit, Amsterdam, PORTRET 1 MAU 001

Fontos elem volt mind a függetlenség kivívásában, mind a nagyhatalmi rang megszerzésében, hogy a hollandok katonai reformokat hajtottak végre. Orániai Vilmos fia, Móric és unokatestvére, Nassaui Vilmos a folytonos háborúzás során teljesen új szemléletet honosítottak meg a hadseregben. Antik római művekből emeltek át elemeket a gyakorlatba. Egyrészt állandó gyakorlatozást rendeltek el, ami tovább növelte az egységek tapasztalatát. Másrészt állandó vezényszavakat alkalmaztak, ezáltal leegyszerűsítették még a nagyobb számú csapattestekkel történő manőverezést is. Egységes fegyverzetre és egyenruhára váltottak. Fontos szerephez jutottak a hadműveletek során a műszaki alakulatok. Bevezették a kontramarst, aminek lényege az ellenséges erők folytonos tüzelés alatt tartása volt. Ennek a módszernek a segítségével az éppen puskájukat töltő katonák is védettebbé váltak. A holland katonai újítás példaértékű lett, és Európa szerte követőkre talált (pl. II. Gusztáv Adolf svéd király). A szárazföldi haderő nagyjából 35 ezer főt számlált a felkelés kezdetén, a 17. század első felében már 50-60 ezren szolgáltak a hadseregben, ami tekintélyesnek mondható a tartományok méretéhez képest.[14] A sereg összetétele egyáltalán nem volt homogén. Maguk a hollandok kisebbséget alkottak benne. Előszeretettel alkalmaztak németeket, vallonokat, skótokat vagy éppen angolokat.

1609-re Spanyolország olyannyira kimerült a harcokba, hogy 12 évre szóló fegyverszünetet kötöttek a hollandokkal. Ekkortól váltak szabad országgá az északi tartományok, jól bizonyítja ezt, hogy az 1610-es években Hágában már négy követség működött: a francia, az angol, a velencei és a svéd.[15] Olyannyira megnőtt az ország tekintélye, hogy 1612-ben már az Oszmán Birodalommal is sikerült diplomáciai kapcsolatot létesíteniük. Konstantinápoly egyben a holland-erdélyi kapcsolatok egyik fő színterévé is vált. 1631-ben pedig már perzsa-holland barátsági és kereskedelmi egyezményt kötöttek. A század elején a Balti régió további erősítésének céljából megalakult a Moszkvai Kereskedő Társaság. A harmincéves háború alatt a hollandok látták el a svédeket orosz gabonával. Spanyolországgal ugyan már 1621-től kiújultak a harcok, azonban a spanyolok már nem tudták visszaszerezni korábbi birtokaikat. Hollandia függetlenségét Münster városában, a Harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békében (1648) ismerték el a nagyhatalmak.

A holland gyarmatosítás kezdete az 1590-es évekre tehető. Addig a portugálok látták el Németalföldet fűszerekkel. A hollandok célja saját kereskedelmi hálózat kiépítése volt Ázsiával. A Földközi-tengeri Levantei kereskedelmet kívánták megkerülni, ahol amúgy is jelentős volt a spanyol és a portugál konkurencia. 1593-ban jelentek meg az első hajóik az afrikai partoknál (Guinea), ahol nemesfémet és cukrot vásároltak a már jelenlévő portugáloktól. Majd északon próbáltak használható útvonalat találni, de az 1594-es expedíció (Willem Barents vezetésével) kudarccal végződött. 1595-ben indították útnak egy négy hajóból álló flottát azzal a céllal, hogy Afrika megkerülésével érjék el az ázsiai piacokat (az indonéz szigetvilágban Jáva illetve Bali szigetén sikerült telephelyeket kialakítaniuk).[16]1598-ban már huszonkét hajó kelt útra, az egyik kapitánya Olivier van Noort Dél-Amerika és a Csendes-óceán felé vette az irányt és az első holland lett, aki körbehajózta a Földet. 1602-ben Jáva szigeténél győzelmet arattak a portugálok felett, akiket szinte teljes mértékben kiszorították a térségből, csupán a Timor sziget keleti felét sikerült megtartaniuk. 1598-1602 között már 61 hajó indult keletre, míg a portugálok már csak 46 hajót tudtak felszerelni.[17] 1605-re a Maluku-szigetek (korábban Fűszer-szigetek) is Amszterdam érdekszférájába került, ahol az értékes szegfűszeg termett. 1618-ban Jan Pieterszoon Coen lett a térség kormányzója, aki leromboltatta a régi Jakarta városát és a helyén felépíttette Batáviát, amely a holland gyarmati uralom központja lett.[18] Hollandia legfontosabb és legértékesebb gyarmata egészen 1949-ig Indonézia volt, nagyjából azt a szerepet töltötte be számukra kicsiben, mint amit India jelentett a briteknek. Ezzel párhuzamosan 1593-94-ben már intenzív kapcsolat alakult ki a karibi térséggel. 1596-ban erődöt emeltek az Essequibo folyó torkolatánál (a későbbi Brit Guyana).[19] 1599-ben pedig már a venezuelai partokat (Punta de Araya) is elérték.

Andries Beeckman: Batávia erődítménye, 1662 k. Riskmuseum, SK-A-19
Andries Beeckman: Batávia erődítménye, 1662 k. Riskmuseum, SK-A-19

1602. március 20-án túlnyomórészt holland és brabanti tőkéből alapították a Holland Kelet-Indiai Társaságot.[20] Kereskedelmi monopóliumot kapott 21 évre az államtanácstól a Jóreménység foktól keletre. 1624-től Formosa (Tajvan) szigete is fokozatosan a holland gyarmatosítók kezébe került (spanyolokat szorították ki). Innen eljutottak Japánba, amely a legnagyobb ezüstkitermelőnek számított a 17. századi Ázsiában. Az európai gyarmatosítók felismerték a szigetországban rejlő értékes kereskedelmi partnert. Az elsőnek ideérkező portugálokat, majd az őket követő spanyolokat és angolokat kiutasították az országból, ám a hollandok, akik ekkora már uralták a selyemkereskedelmet (amire Japánban oly nagy igény mutatkozott), maradhattak és kizárólagos behozatali és kiviteli jogokat nyertek.[21] Számos felfedező vállalkozást támogatott a társaság, tengerészeik bejárták a világtengereket, a Perzsa-öböltől Vietnamon át Ausztráliáig. 1642-ben Abel Janszoon Tasman még a Fidzsi-szigetekig is eljutott, útja közben érintette a később Zeeland tartományról elnevezett Új-Zélandot illetve Tasman szigetét. 1652-ben Jan van Riebeeck vezetésével hozták létre telephelyüket a Jóreménység foknál (Fokváros), amelynek elsősorban a megfelelő utánpótlásról kellett gondoskodnia az átutazó hajók számára. Később innen terjeszkedtek Dél-Afrika belső területei felé.

Az angol felfedező, Henry Hudson 1609-ben egy északnyugati átjárót keresett Ázsiába a Holland Kelet-Indiai Társaság megbízásából, miközben feltérképezte azt a vidéket, amelyet a hollandok Új-Németalföld néven birtokba is vettek. Nagyjából a mai New York állam területén jött létre. Az Egyesült Tartományok érdeklődését mi sem bizonyította jobban, mint hogy 1614-ben megalakult az Új-Németalföld Társaság. A Hudson folyó északi szakaszán (Beverwijck – ma Albany városa) alapították az első telephelyüket. 1624-ben ugyanott felépítették Nassau (Orange) erődjét. 1626-ban 60 Gulden értékű áruért cserébe a helyi indiánoktól megvásárolták a folyó torkolatánál fekvő Manhattan szigetet.[22] Nagyjából 20 kisebb nagyobb település létezett a holland uralom idején. A térség legnépesebb városa és egyben központja Új-Amszterdam volt, 1664-ben nagyjából 2500 lakossal rendelkezett. Ez idő tájt Új-Németalföldön összesen 10.000 európai élhetett.[23]  Az őslakos indiánok száma 1600 körül 90 ezerre becsülhető. A telepesek és az indiánok kapcsolata korántsem volt felhőtlen, számos véres konfliktussal járt az együttélés. Az 1643-44-es háború során a hollandok éjjeli támadásokat hajtottak végre, ellenfeleik torkát álmukban vágták el. A nőket és a gyerekeket sem kímélték. A bosszútól tartva falat emeltek, amelyről a Wall Street a nevét kapta.[24] 1655-ben a Delaware folyó menti Új-Svédországot (központja Fort Christina – ma Wilmington) sikeresen foglalták el és olvasztották be a gyarmatukba, 1664-ben jelentős angol flotta támadta meg Új-Németalföldet, a kormányzó, Pieter Stuyvesant nem látta értelmét az ellenállásnak, így átengedte a területet.[25] Az angolok egy évvel később Új-Amszterdamot átkeresztelték New Yorkra, II. Károly uralkodó öccsének, York hercegének (későbbi II. Jakab király) tiszteletére.

Az Amerikai Egyesült Államok keleti partvidékén mind a mai napig észrevehető a holland hatás. A korábban említett zászlók mellett igen jelentős a holland származásúak aránya is. Az egyik leghíresebb elnöki család, a Roosevelt família is holland felmenőkkel bír, így családnevük helyes kiejtése nem „rúzvelt” hanem „rózevelt”.[26] Az amerikai irodalomban is feltűnnek a kontinens korai gyarmatosítói és azok leszármazottai. Washington Irving novelláit (Rip Van Winkle, Az Álmosvölgy legendája) említhetjük első helyen.

1621. június 3-án a Nyugat-Indiai Társaság alakult meg a keleti mintájára.[27] Ez a társaság felelt a továbbiakban az amerikai és az afrikai kereskedelemért. 1623-ban ugyan csak egy évre, de meghódították Brazília központi városát, Salvadort majd két évvel később blokád alá vették Puerto Rico szigetét. 1634-36 között megszerezték Curacao, Bonaire és Aruba szigeteit a spanyoloktól. A Fülöp-szigeteket viszont többszöri próbálkozás után sem sikerült megkaparintaniuk. 1628-ban Piet Heyn admirálisnak nagy szerencséje volt, Kuba partjainál zsákmányul ejthette a Mexikóból érkező spanyol ezüstflottát (az Amerikában kibányászott nemesfémet vitték volna Spanyolországba). Ebből a pénzből a rá következő évben 67 hajóból álló flottát állíthattak fel, amelyet Brazília ellen küldtek.[28] 1637-re már jelentős partszakaszt tudhattak magukénak, a gyarmatukat Új-Hollandiának keresztelték el, Recife (Mauritsstad) központtal. Jelentős cukor-és dohánytermelővé váltak. Innen szerezték be a cukorkészítéshez szükséges nád kétharmadát. 1654-ben a portugálok ugyan visszavették a területet, de az 1661-es békében jelentős összeget kellett fizetniük a hollandoknak, hogy végleg lemondjanak Brazíliáról. Habár a portugál-spanyol perszonálunió 1640-ben megszűnt, a hollandok továbbra is harcban álltak a kisebb ibériai állammal is, hiszen gyarmatbirodalmuk rovására kívántak további pozíciókat szerezni.[29] 1638-1644 között az Indiában lévő portugál uralom alatt álló Goa városát sikeresen blokád alatt tartották. 1658-ra Ceylon szigetét is elvették a luzitánoktól. 1637-1642 között az afrikai partok mentén számos portugál erődöt foglaltak el, és így a rabszolga kereskedelemben is teret nyertek. Az angolai partok használati jogát ugyanis kénytelenek voltak átengedni a portugálok. Immár a hollandok látták el munkaerővel a spanyol, a francia és az angol ültetvényeket.

A 17. században a tengerek urai még nem az angolok, hanem a hollandok („tengerek fuvarosai”) voltak. Kétségtelen, hogy korábban Anglia támogatta a holland függetlenségi törekvéseket, mivel azok a spanyol hegemóniát gyengítették. A szuverén Egyesült Tartományok viszont már riválisnak számított London szemében. Az angolok mindenáron meg akarták törni a holland kereskedelmi fölényt.1651-ben született meg az a hajózási törvény Angliában,[30] amely kimondta, hogy árukat csak angol hajókon lehet angol kikötőkbe szállítani, vagy annak az országnak a felségjelzése alatt, ahol a rakományt előállították. Ez egyértelműen a holland közvetítő kereskedelem ellen irányult. Számos incidens történt az elkövetkező hónapokban, míg nem a következő év májusában az angol flotta tűz alá vette a Maarten Tromp admirális vezette holland kereskedelmi flottát Dover partjainál. Két hónappal később Anglia hadat üzent az Egyesült Tartományoknak. Az első angol-holland háború (1652-1654) Hága vereségével végződött. Mivel a németalföldiek az 1648-as békekötést követően a flottájuk jó részét (csatahajókat) leszerelték, ezért a szigetország elleni háborúban jelentős hátrányba kerültek. A csatározások fő színtere az Északi-tenger volt. A hollandok részsikereket elértek ugyan (1652, Plymouth), de az angolok 1653 nyarán blokád alá tudták vonni a teljes holland partszakaszt,[31] amelyet csak óriási áldozatok révén sikerült áttörniük (Tromp admirális a csata során életét vesztette). 1654-ben írták alá a westminsteri békeszerződést, amiben Anglia igen szigorú feltételeket szabott. Egyrészt az Egyesült Tartományoknak el kellett ismerniük a hajózási törvényt, amely komoly gazdasági károkat okozott, másrészt bele kellett egyezniük a titkos záradékba, amely azt kötötte ki, hogy a tartományok élén nem lehet többé sem helytartó, sem főparancsnok az Orániai-ház egyetlen tagja sem.[32] A békekötést követően azonnali hajóépítési program vette kezdetét Németalföldön. Már abban az évben a hollandoknak 64 jól felszerelt (40-60 ágyúval) csatahajója volt.

A második angol-holland háború (1664-1667) tétje alapvetően a tengerentúli területek voltak. Továbbá a jövedelmező cukor- és rabszolga-kereskedelem ellenőrzése is szerepet játszott a két ország konfliktusában. A versengés mellett III. (Orániai) Vilmos személye is problémává vált, mivel a kiskorú herceg neveltetését a holland állam magára vállalta, ami már a határán mozgott a westminsteri szerződés titkos záradékának felmondásával. Angol részről Jakab yorki herceg állt leginkább a háború pártján. A holland Nyugat-Indiai Társaság pozíciót kívánta gyengíteni, továbbá afrikai támaszpontokkal kívánta biztosítani az angol fölényt a tengereken. Több tucat holland hajót fogtak el és kísértek angliai kikötőkbe, illetve nyíltan provokálták őket azzal, hogy tisztelgésüket az angol hajók nem viszonozták.1663-ban Robert Holmes admirálist küldték Guinea partjaihoz, hogy foglalja el a holland erődöket. Rá következő évben az észak-amerikai holland gyarmaton, Új-Németalföldön jelent meg egy angol flotta és gyakorlatilag harc nélkül foglalták el a későbbi New York, New Yersey és Delaware környékét. Válaszul holland részről Michiel De Ruyter admirálist küldték előbb az afrikai, majd az amerikai partokhoz, aki sikeresen vette be az ottani támaszpontokat.[33]

Ferdinand Bol: Michiel de Ruyter, 1667. Tengerészeti Múzeum, 1991.0210
Ferdinand Bol: Michiel de Ruyter, 1667. Tengerészeti Múzeum, 1991.0210

Michiel De Ruyter admirális (1607-1676), az igazi „bolygó hollandi”. Már 11 évesen hajósinasnak állt. Harcolt a spanyolok ellen, majd bálnavadász hajón is szolgált. Kereskedő is volt, később a kalózok ellen lépett fel. 1652-ben, az angolok elleni háború során Zeeland Tartomány altengernagyi rangját kapta meg. Tromp admirális halálával pedig a holland flotta parancsnokává vált. A Balti-tengeren a svédek ellen, majd a Földközi-tengeren teljesített szolgálatot. A második angol-holland háborúban már főszerepet játszott. Guinea után Amerika felé vette az irányt. A karibi térségben (Barbados) és Új-Fundlandon gyengítette az angolok pozícióit. Az ún. négynapos csatában legyőzte az angol flottát. Egy évvel később ő vezette azt a sikeres támadást a Temze torkolatához, ahol még az angol flotta zászlóshajóját, a Royal Charlest is sikerült foglyul ejteniük, nem kis pánikot okozva London népének. A hajó tatján elhelyezett oroszlánnal és unikornissal ellátott angol címert még ma is Amszterdamban lehet megtekinteni. Ruyter a harmadik angolok elleni háborúban is jeleskedett, ő akadályozta meg az angol-francia csapatok partraszállását. Máig az egyik legelismertebb államférfi Hollandiában. A holland flotta egy-egy hajója (általában a zászlóshajó) Ruyter nevét kapja.

 1666-ban a „négynapos csatát” Hollandia nyerte meg, az év szeptemberében ráadásul egy hatalmas tűzvész pusztított Londonban, ami nagyban gátolta a flotta karbantartását és pótlását.[34] 1667 júniusában Ruyter a medway-i csatában még az angol zászlóshajót is foglyul ejtette. Az Egyesült Tartományok győztesen került ki a háborúból, a következő hónapban meg is kötötték a békét Bredában. Sikerült Suriname térségét (Holland Guyana) megtartania a hollandoknak (az angoloktól foglalták el még a békekötés évében), amely a cukornádültetvényei miatt volt kiemelkedően fontos. Illetve sikerült rést ütniük a hajózási törvényen is, miszerint a német árukat holland hajókon is lehetett a továbbiakban Angliába szállítani.[35] Mindezek fejében az angol megszállása alatt álló Új-Németalföldről lemondott Hollandia.

A harmadik angol-holland háborúra (1672-1674) már egy koalíció keretein belül került sor. A szálakat XIV. Lajos francia király mozgatta. 1670-ben titkos szerződést kötött Anglia és Franciaország („doveri paktum”).[36] Ebben leszögezték, hogy a francia uralkodó katonasággal támogatja II. Károlyt a parlamenttel szemben, ha az rekatolizálja Angliát. Cserébe az angol uralkodó segítséget nyújtott a Napkirálynak a hollandok elleni háborúban. 1672-ben mind a szárazföldön, mind a tengeren támadásba lendültek. Június 7-én Ruyter admirális Suffolk partjainál jelentős veszteséget okozott az egyesült angol-francia hajóhadnak, így a partraszállást sikerült elhárítani.[37] 1673-ban a holland admirális három alkalommal is meghiúsította a koalíciós seregek invázióját. A tartományok a háború kitörése után helytartónak választották III. Vilmost, sőt Holland és Zeeland elfogadta a helytartóság férfiágon való öröklését is.[38] 1673 augusztusában egy 21 hajóból álló holland flotta Cornelis Evertsen kapitány vezetésével visszafoglalta Új-Németalföld gyarmatot, illetve New Yorkot, amelyet most ők kereszteltek át Új-Orániára.[39] Anglia a sikertelen támadások után 1674-ben különbékét kötött Hollandiával. Immár a második westminsteri béketárgyaláson a korábbi, bredai pontokat újították fel. A hollandok végérvényesen lemondtak Új-Németalföldről, cserébe az angolok elismerték Suriname holland fennhatóságát. A francia segélypénzek kártérítéseként három éven belül két millió Guldent fizettek ki Londonnak. Az angolok az elfoglalt karibi szigeteket (Tortola, Tobago, Saba, St. Eustatius) visszaszolgáltatták. Franciaországgal 1678-ban sikerült lezárniuk a háborút. A nijmegeni béketárgyaláson visszakapták az összes franciák által elfoglalt területet (többek között az Orániai Hercegséget), sőt sikerült elérniük, hogy az 1667-ben bevezetett francia védővámokat is eltöröljék.[40] A következő évben a francia szövetséges Svédországgal is sikerrel zárták le a konfliktust.

III. Vilmos, 1688-1689 k. Holland Kulturális Örökség Intézete, C252
III. Vilmos, 1688-1689 k. Holland Kulturális Örökség Intézete, C252

III. Vilmos még 1667-ben feleségül vette Jakab yorki herceg lányát, Máriát. A holland helytartó apósa 1685-ben elfoglalhatta az angol (és skót) trónt, ám uralkodása népszerűtlennek bizonyult (franciabarát és katolikus). A veszély, hogy Anglia és Franciaország újra összefog Hollandia ellen nagyon is reálisnak tűnt. Ezt megelőzendő felesége révén Vilmos jogot formált Anglia trónjára, és a londoni parlament hívására 1688 novemberében partra szállt a szigetországban. Jakab királyt ugyan elkapták menekülés közben, mégis engedélyt kapott, hogy Franciaországba távozzon. A rá következő évben a parlament elfogadtatta a Jogok nyilatkozatát leendő uralkodójával és ennek eredményeképpen Anglia alkotmányos monarchiává vált. XIV. Lajos mindezt nem fogadta el, agressziónak minősítette a holland beavatkozást és hadat üzent. A harcok 1697-ig elhúzódtak, amikor is aláírták a rijswijki békét, aminek következtében a francia király elismerte III. Vilmost Anglia, Skócia és Írország uralkodójának.[41] Ez az év azért is nevezetes, mert ekkor kereste fel Nagy Péter cár inkognitóban Hollandiát, ahol megismerkedett a hajózással és hajóépítéssel.

A béke nem tartott sokáig, mivel II. Károly spanyol király 1700-ban örökös nélkül hunyt el. Franciaország és a Habsburg Birodalom is bejelentette trónigényét. Elkezdődött a spanyol örökösödési háború, ahol III. Vilmos Anglia és Hollandia ura a Habsburg jelöltet támogatta. Vilmos 1702-ben meghalt, így a perszonálunió a két ország között felbomlott. A hollandok az Orániai-ház másik tagját választották helytartónak, míg az angol-skót trónt Vilmos sógornője, Anna foglalhatta el. Az Egyesült Tartományok több mint 100 ezer katonát állított hadrendbe, a háború végére azonban 40 ezerre csökkent a létszám. Ennek egyik oka, hogy Hollandia 1715-ben államcsődöt jelentett.[42] Egyre nagyobb kölcsönöket voltak kénytelenek felvenni az angoloktól. A háború megtörte az ország tengeri erejét is. Sikerült ugyan megnyerni a háborút, de ennek a konfliktusnak az igazi győztese már nem a Hollandia, hanem Nagy-Britannia volt. A két ország között tulajdonképpen szerepcsere történt, a tengeri fölényt az angol flotta vette át. Hollandia pedig másodrendű hatalommá süllyedt.


Bibliográfia

 Boxer, Charles Ralph, The Dutch Seaborne Empire 1600-1800. London, Hutchinson & Co 1965.

  1. Duby, Georges , Franciaország története. I. kötet. Bp., Osiris 2005.
  2. Hahner Péter, Az USA elnökei. Bp., Animus 2012.
  3. Prak, Maarten, Hollandia aranykora. Bp., Osiris 2004.
  4. Szántó György Tibor, Anglia története. Bp., Akkord Kiadó 2007.
  5. Wendel de Joode, A. Korpershoek-van, Az Óceán ura. Kolozsvár, Koinónia 2003.
  6. Wittman Tibor, Németalföld aranykora. Bp., Gondolat 1965.

Jegyzetek

Borítóképünkön: Ludolf Bakhuizen: Holland hajók Texel kikötőjében, 1671. Rijksmuseum, SK-A-8

[1] Prak, Maarten, Hollandia aranykora. 13 p.

[2] Wittman Tibor, Németalföld aranykora. 20 p.

[3] Boxer, Charles Ralph, The Dutch Seaborne Empire 1600-1800. 54 p.

[4] Az Északi- és Balti-tenger érintésével zajlott gabonakereskedelem fontosságát és méretét jól illusztrálják a következő adatok. 1578-tól kezdődően Amszterdam évente 2500-3000 hajót küldött ki az orosz-lengyel térségbe. Az 1578-1657 közötti periódusban a két tenger közötti dán szorosokban átkelő hajók 60-70%-a holland volt. (Wittman Tibor, Németalföld aranykora. 152 p.)

[5] Prak, Maarten, Hollandia aranykora. 101 p.

[6] Wittman Tibor, Németalföld aranykora. 131 p.

[7] Prak, Maarten, Hollandia aranykora. 64 p.

[8] Az angol diplomata, Sir William Temple 1673-ban a következőket jegyezte fel: „Nem találni még egy országot, sem manapság, sem a történelmi dokumentumokban, amely ilyen kiterjedt kereskedelmet folytatott volna, mint az mostanság történik ezen állam négy tartományának szűk területén.” (Prak, Maarten, Hollandia aranykora. 106 p.)

[9] Wittman Tibor, Németalföld aranykora. 158 p.

[10] https://en.wikipedia.org/wiki/Flying_Dutchman (Letöltés ideje: 2016.10. 31.)

[11] Amszterdamban 1585-ben még csak 3.000-en, 1609-ben már közel 70.000-en éltek (Prak, Maarten, Hollandia aranykora. 31 p.)

[12] Prak, Maarten, Hollandia aranykora. 24 p.

[13] Wittman Tibor, Németalföld aranykora. 115 p.

[14] Prak, Maarten, Hollandia aranykora. 69 p.

[15] Wittman Tibor, Németalföld aranykora. 171 p.

[16] Boxer, Charles Ralph, The Dutch Seaborne Empire 1600-1800. 22 p.

[17] Prak, Maarten, Hollandia aranykora. 98 p.

[18] Wittman Tibor, Németalföld aranykora. 156 p.

[19] Prak, Maarten, Hollandia aranykora. 97 p.

[20] Boxer, Charles Ralph, The Dutch Seaborne Empire 1600-1800. 23 p.

[21] Prak, Maarten, Hollandia aranykora. 99 p.

[22] Prak, Maarten, Hollandia aranykora. 110 p.

[23] Boxer, Charles Ralph, The Dutch Seaborne Empire 1600-1800. 228 p.

[24] Prak, Maarten, Hollandia aranykora. 112 p.

[25] Prak, Maarten, Hollandia aranykora. 113 p.

[26] Hahner Péter, Az USA elnökei. 193 p.

[27] Boxer, Charles Ralph, The Dutch Seaborne Empire 1600-1800. 24 p.

[28] Prak, Maarten, Hollandia aranykora. 109 p.

[29] Ahogy később egy portugál krónikás feljegyezte: „It seems that Mars, after wandering around the Globe, had finally fixed his headquarters in Holland.” (Boxer, Charles Ralph, The Dutch Seaborne Empire 1600-1800. 85 p.)

[30] Szántó György Tibor, Anglia története. 151 p.

[31] Wendel de Joode, A. Korpershoek-van, Az óceán ura. 35 p.

[32] Wittman Tibor, Németalföld aranykora. 191 p.

[33] Wendel de Joode, A. Korpershoek-van, Az óceán ura. 47-50 pp.

[34] Prak, Maarten, Hollandia aranykora. 51 p.

[35] Wittman Tibor, Németalföld aranykora. 192 p.

[36] Szántó György Tibor, Anglia története. 156-157 pp.

[37] Wendel de Joode, A. Korpershoek-van, Az óceán ura. 64 p.

[38] Wittman Tibor, Németalföld aranykora. 192 p.

[39] https://en.wikipedia.org/wiki/New_Netherland (Letöltés ideje: 2016.10. 31.)

[40] Duby, Georges szerk., Franciaország története I. 597 p.

[41] Duby, Georges szerk., Franciaország története I. 621 p.

[42] Prak, Maarten, Hollandia aranykora. 232 p.

[43] Boxer, Charles Ralph, The Dutch Seaborne Empire 1600-1800. Nyitóoldal.

[44] Boxer, Charles Ralph, The Dutch Seaborne Empire 1600-1800. 101 p.

[45] Boxer, Charles Ralph, The Dutch Seaborne Empire 1600-1800. 261 p.

[46] Boxer, Charles Ralph, The Dutch Seaborne Empire 1600-1800. 211 p.

[47] Boxer, Charles Ralph, The Dutch Seaborne Empire 1600-1800. 195 p.

[48] https://en.wikipedia.org/wiki/New_Netherland (Letöltés ideje: 2016. 10. 31.)

További írásaink