Egy eltussolt gyilkosság – a Nagy Imre csoport a jugoszláv nagykövetségen
1956. november 4-én a Nagy Imre csoport és a jugoszláv nagykövetség képviselőinek tárgyalását követően Nagy Imre és további 41 személy menedéket kapott a jugoszláv nagykövetségen. A Nagy Imre-csoport tudtán kívül Tito ezzel teljesítette Hruscsovnak, november 2-án adott azon ígéretét, amely szerint Jugoszlávia elősegíti Nagy Imrének és társainak a magyar politikai életből való kivonását. Az események azonban innentől kezdve nem Belgrád számításai szerint alakultak, ez pedig alig 24 órával később a követség egyik diplomatájának életébe került.
A Nagy-csoport befogadásával a jugoszláv kormány rövid idő alatt rendkívül kellemetlen helyzetbe került. A jugoszláv kérések ellenére Nagy Imre nem volt hajlandó közleményben bejelenteni lemondását ezzel pedig egy, Moszkva szempontjából nézve, rendkívül veszélyes szituáció állt elő, hiszen Nagy hivatalban maradásával még inkább megkérdőjeleződött a Kádár-kormány legitim léte. A forradalom konszolidálása miatt a szovjet vezetés nem engedhette meg magának egy alternatív (jogilag pedig még hivatalban lévő) magyar politikai erő létezését, ezért a követségen menedéket lelt csoport kiadatására szólította fel a jugoszlávokat.
A szovjet követeléseknek való engedés hatalmas presztízs és tekintély veszteséget jelentett volna a Moszkvától való függetlenségét minduntalan hangoztató jugoszláv külpolitika számára. Ugyanakkor Tito tisztában volt azzal, hogy ennek megtagadása a csak az elmúlt években normalizálódott jugoszláv-szovjet kapcsolatok újbóli megromlásához és a helyzet eszkalálódásához vezethetne.
Ebben a kiélezett helyzetben érték a halálos kimenetelű lövések november 5-én a jugoszláv nagykövetség épületét. A Hősök terének Műcsarnok felőli oldalán elhelyezkedő tankok egyike váratlanul géppuska-sorozattal lőtte végig a követség földszinti ablakait, halálosan megsebesítve Milenko Milovanov nagykövetségi titkárt.
A Szerb Köztársaság mai és a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság egykori nagykövetségének épülete az Andrássy út és a Dózsa György út sarkán a Hősök terével szemben. November 5-én az épület földszinti ablakait érte a szovjet géppuska sorozat. (Forrás: Google Street View)
Kovács János az újvidéki rádió Budapesten tartózkodó munkatársa így számol be a követségen tapasztaltakról.
„Mondtam a nagynénémnek, hogy ma átmegyek nagybátyámhoz a budai oldalra. El is indultam. Közben betértem a jugoszláv nagykövetségre is. Ott minden további nélkül beengedtek. Felmentem az emeletre, a Hősök terére néző sarokszobába. (…) Volt ott még rajtuk kívül négy-öt személy, akik telefonálni próbáltak: név szerint Kádár elvtársat keresték. Érdeklődésemre, hogy miről van szó, elmondták, hogy az épületben van egy halott. Mégpedig egy nagykövetségi alkalmazott, Milenko Milovanov, akit mindenki Limnek becézett. Azután meg is mutatták, hogy hol lőtte be (egy szovjet tankról) az orvlövész az ablakot, illetve hol lőtte fejbe a szerencsétlen férfit, akit így életemben egyszer láttam, tizenöt percre. Holtteste már néhány napja a nagykövetség pincéjében volt, és ezért keresték Kádárt, hogy járjon közben a holttest elszállítását illetően. Különben nekem akkor nem mondták (talán féltek megmondani), később tudtam csak meg, hogy akkor Nagy Imre is az épületben tartózkodott.”
(Hegedűs Attila: Az 1956-os magyar forradalom és Jugoszlávia. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2010)
Valószínűleg már sose fog kiderülni, hogy a szovjet páncélos miért, vagy kinek a parancsára nyitott tüzet a követség épületére. Egyes feltételezések szerint szándékos merényletről szó – Milovanov megjelenésében hasonlított Nagy Imrére, a szovjeteknek pedig mindenképpen kedvezett volna, ha a magyar miniszterelnök „eltévedt lövések” áldozatául vált volna, ezáltal feloldva a diplomáciai patthelyzetet.
A jugoszláv kormány az eset kapcsán azonnal határozott tiltakozást nyújtott át mind a belgrádi, mind a budapesti szovjet követnek. A szovjetek a tiltakozásokat nyersen elutasították véletlen balesetnek állítva be az incidenst. Veljko Mićunović moszkvai jugoszláv nagykövet is durva visszautasításba ütközött, mikor hivatalosan felvetette az ügyet a szovjet külügyminisztériumban.
„Azért kértem fogadást Sepilovnál, hogy erélyesen tiltakozzak a Szovjetunió kormányánál, mert a szovjet csapatok fegyveres támadást intéztek budapesti nagykövetségünk és az ott tartózkodók ellen. A szovjet tank hadállást foglalt el a nagykövetség épülete előtti téren, majd minden kihívás nélkül és meglepetésszerűen géppuska-sorozatot adott le a nagykövetség épületének földszinti ablakaira, amely mögött több személy tartózkodott. Ez alkalommal íróasztalánál megölték nagykövetségünk titkárát, Milovanovot. Ezzel az oroszok durva nyomást gyakoroltak ránk és a magyar menekültekre. Ezenkívül úgy tűnt, hogy az oroszok kibírhatatlanná akarják tenni az életfeltételeket nagykövetségünk épületében. Sepilov nem veszi át tiltakozásomat, habár az ügy kristálytiszta: az oroszok minden ok nélkül géppuskatüzet nyitottak a nagykövetség épületére, és megölték diplomatánkat. Sepilov még csak sajnálkozását sem fejezte ki. Az eset teljesen hamis szovjet változatát ismételte, amely szerint állítólag bomba robbant a nagykövetséget zárlat alatt tartó szovjet tank közvetlen közelében, és a szovjet tank csak ezután nyitott tüzet »abba az irányba, amelyből fenyegették«, vagyis a jugoszláv nagykövetség épületére. Sepilov tüntetően fennhéjázóan viselkedett, és demonstrálta, hogy ez a beszélgetés számára több mint unalmas, hiszen kezdettől fogva fölöslegesnek tartja. Szemmel látható volt, hogy azt a parancsot kapta: ne vegye át tiltakozásomat, hogy a szovjet kormány terjeszthesse azt a valótlanságot, hogy bomba robbant a szovjet tank közelében, tehát az »indokolt önvédelem« helyzetében találta magát, holott semmilyen robbanás nem is volt.”
(Veljko Mićunović: Moszkvai évek,1956-58. Liber Egyetemi Tankönyvkiadó, Zágráb,, 1977, 174–175.)
Ennél nagyobb diplomáciai botrány – minden bizonnyal Tito döntésének hatására – nem lett a dologból. A jugoszláv vezetőség ekkor még ugyanis bízott a Szovjetunióval való konfliktus rendezésében. Milovanov haláláról és temetéséről szűkszavúan, a pontos körülmények részletezése nélkül, számolt be a jugoszláv sajtó. Milovanov özvegyének a magyar állam által történő kártalanítására – a megromlott jugoszláv-szovjet és magyar-jugoszláv kapcsolatok hatására – hosszas tárgyalások után csak 1961-ben, 5 évvel a lövések eldördülését követően került sor.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Magyar Országos Levéltár:
MOL XIX-J-1-j, Jugoszlávia (1959) 6. d.
MOL XIX-J-1-j, Jugoszlávia (1961) 26. d.
Hegedűs Attila: Az 1956-os magyar forradalom és Jugoszlávia. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2010.
Janek István: Nagy Imre elrablásának története. In: ArchívNet 2. évfolyam (2002) 4. szám. Online: http://www.archivnet.hu/politika/nagy_imre_elrablasanak_tortenete.html utolsó letöltés időpontja: 2016.09.28.
Mićunović, Veljko: Moszkvai évek,1956-58. Liber Egyetemi Tankönyvkiadó, Zágráb, 1977.
Varga László: Nagy Imre a jugoszláv követségen. In: Budapesti Negyed 1. (1993/1) Online: http://epa.oszk.hu/00000/00003/00001/fej07.htm utolsó letöltés időpontja: 2016.09.28.