UH-1 Huey, a vietnami háború jelképe

A második indokínai háború, más néven a vietnami háború volt az első mondhatni televíziós konfliktus, mivel az eseményekről napi szinten tudósítottak az amerikai tévécsatornák. Ugyanakkor szintén ez volt az a háború, amelyet jelentős részben az egyik oldalról helikopterekkel vívtak, a tévés beszámolókból sosem hiányozhattak a katonákat harcba szállító Huey-k látványa, amik teljesen átalakították a hadviselést. Ezért is emlegették helikopter háborúnak ezt a konfliktust. Mai posztunkban a háborús filmekből is már jól ismert UH-1 Huey helikopterről olvashatunk.

A Huey fejlesztésének története a koreai háborúba nyúlik vissza. Ekkor használtak először jelentős mennyiségben helikoptereket, elsősorban még csak sebesültek szállítására. A Bell Helicopter vállalat által gyártott Bell 47-es (a katonai jelölése H-13 Sioux/Sziú) volt az egyik első sorozatban gyártott helikopter, és fontos szerepet játszott Koreában az úgynevezett “medevac” (medical evacuation) feladatok ellátásában és a MASH (Mobile Army Surgical Hospital) előretolt tábori kórházak rendszerében.

bell_47_h-13g_medevac_inflight_bw.jpg

Bell H-13 sebesültszállító helikopter. A jármű talpai fölött lévő két koporsó szerű dobozba tették az elszállítandó sebesülteket. (Forrás)

A Bell 47-es kétlapátú főrotoros, hagyományos motorral ellátott könnyű helikopter volt. Nagyjából 200 lóerős hajtóműve nem rendelkezett még kellő teljesítménnyel ahhoz, hogy a Bell 47-esből akár csapásmérő helikopter lehessen. Az 50-es évek elején az USA rendelkezett már nagyobb helikopterrel is, ez volt a Sikorsky S-55, de az orrában elhelyezett csillagmotor szintén nem nyújtott még kellő teljesítményt a szélesebb körű alkalmazásra. További fejlesztésekre volt szükség, hogy a helikopterek széles körben alkalmazható és megbízható járművekké váljanak, de a koreai háborúban játszott szerepük már bizonyította jelentőségüket.

1954-ben az USA hadserege fejlesztési pályázatot hirdetett meg egy új, elsősorban “medevac” feladatokat ellátó helikopterre. Egy olyan járművet írtak elő, amelynek összsúlya szállítmánnyal együtt nem több 3600 kg-nál, hatótávolsága eléri a 365 km-t, sebessége pedig a 184 km/h-át. A pályázati szerződés megnyerése érdekében a Bell mérnökei tudták, egy új és erős hajtóműre van szükség. A vállalat ezért fordult az Avco Lycoming céghez, amely ekkor fejlesztette ki az XT53-as gázturbináját, amely kellő teljesítményt nyújtott egy a pályázatban kiírt járműnek. Érdemes megemlíteni az XT53-asról, hogy fejlesztésében jelentős szerepet játszott Anselm Franz, aki azon német tudósok egyike volt, akik a második világháború után az USA-ban kamatoztatták tudásukat. Franz maga is dolgozott abban a programban, amelynek keretében a Messerschmitt 262 és az Arado 234 repülőgépek hajtóműveit fejlesztették ki. A Bell végül megnyerte a szerződést és belefogott az első prototípus az XH-40-es fejlesztésébe, amit később 204-esként neveztek el.

bell_xh-40.jpg

Bell XH-40, a Huey prototípusa. (Forrás)

A helikopter katonai megnevezését ekkor változtatták meg HU-1 Iroquois-re (Irokéz), az irokéz megnevezés, abból a mondhatni hagyományból jött, hogy a hadsereg indián törzsekről nevezte el a helikoptereket, HU pedig a “Helicopter Utility” rövidítése. de a katonák a HU-1 összeolvasásából, rövidesen már csak Huey néven emlegették azt. A hadsereg nagyon elégedett volt a prototípusokkal és az első HU-1A modellek már 1959-ben leszállításra kerültek, de még ebben az évben megindult a munka a HU-1B fejlesztésén. Ez jelentős előrelépést jelentett, mivel az erősebb hajtóműnek köszönhetően megnövelhették a pilótafülkét, és növekedett az összteherbírás is (1360 kg). így a két fős kezelőszemélyzet mellett már elfért a Huey-n hét fegyveres katona, vagy sebesültek szállítása esetén három hordágy, két ülő sebesült és egy szanitéc.

huey-4.jpg

Egy helyreállított UH-1B (Forrás)

1962-re a Bell már előállt egy újabb Huey modellel a 205-össel, ami az UH-1-esek másik alaptípusa lett. Ekkorra a hadseregben már megváltozott a helikopterek jelölésének rendszere, így lett az modell UH-1D, de a Huey mint nem hivatalos név megmaradt. Az UH-1D még erősebb gázturbinát kapott, így összteherbírása 1814 kg-ra növekedett. Az utasteret is meghosszabbították, amivel létrejött a Huey-k jellegzetes hosszúkás formája.

huey1.jpg

Felfegyverzett UH-1D 1966-ban. (Forrás)

A Huey-k családját még további típusok gyarapították, de a Vietnamban bevett helikopterek jelentős része a Bell 204-es vagy 205-ös valamely változata volt, továbbá abban is megegyeztek, hogy mindegyikük kétlapátos főrotor-kialakítású volt, amely repülés közben messziről is jól hallható jellegzetes hangot adott ki. Talán ez volt a Huey-k legnagyobb hátránya, mert a dzsungelben rejtőző vietkong egységek messziről is meghallhatták ha egy UH-1-es közeledik.

A videón meghallgathatjuk az UH-1-es jellegzetes hangját.

Az 1960-as évek elején az USA fegyveres erőinél egyre nagyobb figyelmet szenteltek a helikoptereknek és azok alkalmazhatóságának. A légi szállítású gyalogság (nem deszantosok) ötletének, kivitelezésének egyik legismertebb szószólója Hamilton H. Howze tábornok volt. Hozzá fűződik az un. Air Mobility is, vagyis a gyalogság helikopterrel való harctérre szállítása az addig használatos teherautók helyett. Természetesen az Air Mobility nem csak ennyiből állt és a helikopteres csapatszállítás sem Howze találta ki, de annak alkalmazásában fontos szerepet játszott. Az első Air Mobility keretében kísérleti jelleggel létrehozott alakulat a 11. Air Assault Division (Légiszállítású Rohamhadosztály) volt, ezen hadosztály által gyűjtött tapasztalatokból hozták létre az 1. (Airmobile) Cavalry Division-t (valahogy így fordítható le: Légi szállítású Lovassági Hadosztály), mivel ugyanolyan gyors reagálású mobilis szerepet szántak az egységnek, amit egykor a lovasság töltött be. A megalakulás után nem sokkal 1965 július 1-én már át is helyezték az 1. Cavalry Division-t Vietnamba.

A Huey első éles bevetésére 1962 áprilisában került sor, a dél-vietnami hadsereg sebesültjeinek szállításában vettek részt HU-1A “medevac” helikopterek, amiket amerikai személyzet működtetett. 1962-ben és 1963-ban a különböző fegyverekkel ellátott Gunship (felfegyverzett helikopter megnevezése) Huey-k sok akkor még csak kísérletinek számító fegyverrendszert és taktikát próbáltak ki. Ekkor dolgozták ki a különféle Huey típusok alkalmazásának módját is. Ennek értelmében a helikopterek között mindig volt legalább kettő Gunship (felfegyverzett támadó helikopter), amik az LZ, Landing Zone (leszállási övezet) eléréséig a katonák által csak Slick-eknek nevezett csapatszállító Huey-k kötelékének két oldalán repültek. Az LZ elérésekor a terület fölött körözve a Gunship-ek fegyvereikkel “megtisztították” a zónát és az ő folyamatos tűztámogatásuk mellett a csapatszállító Slick-ek landoltak majd a Door Gunner-ek (a csapatszállító helikopterek két oldalán ülő géppuskás) tűztámogatása mellett kiszálltak belőlük a katonák, ezt követően pedig a helikopterek felemelkedtek és elhagyták a területet. A Huey-k harmadik típusát, a sebesültszállító mentőhelikoptereket csak Dustoff-ként emlegették. Megemlítendő, hogy mindezek a fegyverek és taktikák kipróbálása az USA hivatalos hadba lépése előtt történt, amikor Vietnamban még csak amerikai katonai “tanácsadók” állomásoztak.

A fenti két film látványosan bemutatja a Gunship Huey-k alkalmazását. Ugyanakkor mindenkit megkérnék arra, hogy a filmekben a háborúról hallható narrációt megfelelő forráskritikával kezelje!

Az 1965-től egyre csak eszkalálódó háborúban az UH-1-esek kulcsszerepet játszottak, mivel korábban nem látott mobilitással lehetett bevetni a harcoló egységeket, utánpótlást szállítani nekik, elszállítani a sebesülteket, vagy akár a harcoló egységeket. Jelentőségüket jól szemlélteti a szolgálatban lévő Huey-k számának rohamos emelkedése is. 1964-ben, amikor a háború amerikai szakasza még hivatalosan nem kezdődött meg kb. 250 UH-1-es volt használatban. Ez a szám 1966-ra már 1800-ra rúgott. az amerikaiak mellett a dél-vietnami erők és a háborúban résztvevő ausztrál csapatok is használták a helikoptert.

p02975_058.JPG

Az Ausztrál Királyi Légierő UH-1H Gunship Huey-ja 1968-ban Vietnamban. Australian War Memorial, P02975.058

1968-ra a Tet offenzíva idején, a háború csúcspontján, amikor már több mint félmillió amerikai katona vett részt a konfliktusban, természetesen már nem csak az úttörőnek számító 1. Cavalry Division használta a Huey-kat, hanem szinte mindenhol megtalálhatóak voltak. A már említett Tet offenzíva, talán legjelképesebb mozzanata során is fontos szerepe volt az UH-1-esnek, amikor egy 15 fős vietkong alakulat megtámadta a saigoni amerikai nagykövetséget, de a tetőre leszállt helikopter kimentette a követség dolgozóinak jelentős részét. Szintén ebben az évben csak a Dustoff sebesültszállító helikopterek 29114 repülést hajtottak végre.

1970-től az amerikai csapatok folyamatos kivonása és a harcok “vietnamizálása”, vagyis a dél-vietnami egységek szerepvállalásának növelése kezdődött el. Erre azért került sor, mert a háború egyre inkább elhúzódott és az amerikai közvélemény sem állt már annak folytatása mellett. A távozó amerikaiak jelentős mennyiségű hadianyagot, köztük sok UH-1-est is hátrahagytak a dél-vietnami hadsereg számára, de az elégtelen kiképzés és technikai háttér miatt a helikoptereket nem tudták megfelelően kihasználni. Az amerikaiak távozása után Saigon elfoglalását az UH-1-esek sem tudták megakadályozni és csak idő kérdése volt, ami 1975-ben végül meg is történt.

Az UH-1-es a vietnami háborút követően is használatban maradt és az alaptípust is továbbfejlesztették. A későbbi változatok már négylapátos rotoros és kéthajtóműves kialakításúak lettek. A Bell 204-es és 205-ös Huey helikopterei az egyik legsikeresebb ilyen típusú járművek; az is jól szemlélteti ezt, hogy a mai napig használják katonai és civil célokra.

1.jpg

Egy civil változatú Bell 205. (Forrás)

Felhasznált irodalom:

Chris Bishop: Bell UH-1 Huey “Slicks” 1962–75. Osprey Publishing, Oxford, 2003.

James Mesko: Airmobile: The Helicopter War in Vietnam. Carrollton, 1984.

Wayne Mutza: UH-1 Huey Gunships. Carrollton, 2004.

Wayne Mutza, Perry Manley, Don Greer: UH-1 Huey in Action. Carrollton, 1986.

Facebook Kommentek

További írásaink