Az utolsó híres alföldi betyár – Farkas Jancsi kapcabetyár*

Farkas Jancsi Hódmezővásárhelyen született 1838-ban. A Ráday-kort követően, az 1880-as években tevékenykedett, s talán ennek köszönhetően a róla szóló népi emlékek a folklór helyett már mindinkább a valóságot tükrözik. Bár nevét nem tartották olyan nagyra, mint Rózsa Sándorét vagy Bogár Imréét mégis hírhedté vált a Dél-Alföldön.

varos_tortenet_2

Hódmezővásárhely az 1800-as évek végén (Forrás)

Néhány forrás kocsin járó, igazságszerető betyárnak említi, aki idejének nagy részében békés polgárként élt. Ahogy azonban Szenti Tibor néprajzkutató is megfogalmazta: Betyárkodó magatartása a XX. században már anakronisztikus jelenség volt. A romantikus betyárkorszak vele végleg lezárult.” Az 1892-es csendőrségi zsebkönyvben a következőket írták róla:

„Farkas János hódmezővásárhelyi lakos földműves, ki gaztetteinek túlnyomó részét ezen törvényhatósági joggal felruházott város területén végezte, valamint hogy czinkosainak legtöbbje is, bár összeköttetései minden irányban voltak, ezen említett területről verődött össze. A bűnkrónikában szomorú hirhedtségre vergődött ezen gonosztevő egyesítette magában a paraszt furfangot a félművelt ember ravaszságával, a zsebtolvaj ügyességét a hamiskártyás agyafurtságával, a rablóvezér elszánt bátorságát még a nép által is megvetett kapczabetyár piszkos jellemével; egyesülve volt benne a rabló, gyilkos, útonálló, betörő, tolvaj a legaljasabb mértékben, minden pillanatban készen a legcsekélyebb okból is embervért ontani, nem vetve meg a leghitványabb zsákmányt, hogy bírvágyát, kapzsiságát kielégítse, de nem rettenve vissza a, legnagyobb szabású, legvakmerőbb vállalattól sem. Állandó lakhelye Hódmezővásárhely lévén, szabad óráiban kávéházakba, vendéglőkbe járt, hírlapokat olvasott, szeretőket tartott, bordélyházakban dőzsölt és paraszt hiuságánál fogva sok aranygyürűt, vastag, – nyakban függő – arany óralánczot és arany órát viselt. Ezen gonosztevő termetre nézve alacsony, vézna volt, teljesen vagyontalan és a földműves osztályhoz tartozott, azonban mindég posztóruhában járt.”

Egy 1885. november 11-én elkövetett gyilkossággal vált ismertté, amely tettét soha nem tudták rábizonyítani. Farkas ekkor a kakasszéki erdőnél az utána nyomozó két orosházi csendőrnek először megadta magát, majd csellel megszökött előlük. Az őt üldöző egyik csendőrt, Mankó Györgyöt aztán agyonlőtte menekülése közben. Később elfogták, de bizonyítékok hiányában kénytelen volt a gyulai törvényszék felmenteni. Ezután ismét bandát szervezett, társaival nagyobb lopásokat hajtottak végre. Ha valahova sikerült betörnie akkor az értékesebb tárgyak mellett – vagy ha mást nem talált – az ágyneműt, paraszt mellényt, ponyvát, szalonnát de a kaptár mézet is elvitte. Sokkal komolyabb bűntettnek számított, amikor 1889. december 22-én egy Wertheim pénzszekrényt loptak el egy szegedi boltból, benne 500 forint készpénz, 18000 forintnyi értékpapír, 1 db. három gyémántköves arany karperec volt. Wertheim-szekrényt máskor is próbáltak rabolni illetve feltörni: 1885-ben Derékegyházán a gróf Károlyi uradalom gazdasági irodáját törték fel, 1889 március 18-án Reisinger Gyula hódmezővásárhelyi lakos házát ásták ki, és ugyanebben az éveben a szegedi Bach-féle gőzmalom pénztárába is betörtek, de mindhárom alkalommal sikertelen volt a kísérletük.

kistelek003.jpg

Illusztráció: Tanya Kisteleken, ahogy akkoriban festhetett (Forrás)

Ezek után hamarosan ismét a hatóságok látószögébe került, és Tyll László csendőr főhadnagynak végül 1890-ben sikerült felszámolni a bandát. A banda tagjai: Farkas Róza, Süle Sándor, Szabó Kata, Szabó Erzsébet és Szabó Mari mellett az orgazdákat is letartóztatták, ám a vezér, Farkas Jancsi ekkor is elmenekült. 1891. február 11-én éjjel Békéscsabán az adóhivatalba ismeretlenek betörtek és ott a két Wertheim páncélszekrény egyikét megpróbálták feltörni. Ki más lehetett az egyik elkövető, mint Farkas Jancsi. Tyll csendőr főhadnagy is azonnal nyomozni kezdett és kiderítette, hogy a lopási kísérlet előtti éjszakán idegenek szálltak meg Schwarz Jónás vendégfogadójában. Egy ottani szemtanú elmondása alapján azonosította a rablókat, Farkas Jancsit, és Nemes Nagy Pál, Nemes Nagy Péter és Becski István kisteleki lakosokat. Ezek után meghagyta a kisteleki csendőrőrs parancsnokának, Hefner Jakab őrmesternek, hogy “Nemes Nagy Antal (Nemes Nagy Pál öccse) és Becski István már többször fenyített hírhedt közveszélyes gonosztevőket óvatosan a legéberebb figyelemmel kísérni, házukat, lakásuk tájékát szigorúan felügyelni és minden feltűnés mellőzésével őket örökös felügyelet alatt [kell] tartani.” Ennek hamarosan meg is lett az eredménye, ugyanis Nemes Nagy Antal Kistelek melletti pusztai csárdájában február 26-án sikerült kézre keríteni Nemes Nagy és Becski mellett Farkas Jancsit is.

farkas.jpg

A Pesti Hírlap 1891. április 1-én megjelent számában olvasható a kistelekiek nyilatkozata, amiben többek között kijelentik, hogy Farkas Jancsi sohasem járt ott, és az elfogása is egy szeged-tanyai kocsmában történt, az ezzel kapcsolatos híreket a tudatlanságnak és a rosszakaratnak tudják be.  

A vásárhelyi betyárt tíz év börtönre ítélték. A Farkas-banda 41 bűncselekményt követett el, amellyel összesen 29000 forintos kárt okozott. Szabadulása után Hódmezővásárhelyen élt a Kistópart utcabán és állandó vendége volt az állomás melletti Török vendéglőnek. Nőtlen, mogorva, magának való ember lett, ennek ellenére még az első világháború után is ilyen történetek születtek róla:

“A Klauzál és a Sas utcát követő kis utca sarkán állt a Szőlőfürt-vendéglő. 1919-ben a román katonák ott mulattak és erőszakoskodtak az ottani, kétes hírű nőkkel. Farkas Jancsi mögsokallotta. Kimönt az udvarba, és ëgy keresetlen hámfával két románt agyonütött, majd utána elpucolt. Nagyon keresték, de nem találták mög. Ëgy feneketlen hordót a pincébe vitt, és ebbe ëgy szakácsnő rejtögette.” (Tóth Ernő közlése, Szenti Tibor: Betyártörténetek. Budapest, 1999.)   

Az efféle népi közléseket sokszor maga is csodálta. Egy vele készült 1910-es interjúban elmesélte, hogy volt rá példa, hogy egy nap alatt az emberek négy helyen is látták, miközben ő otthon heverészett Vásárhelyen. Halála előtti években így emlékeztek rá:

“Amikor 1922-ben vagy ’23-ban a Sugár utcában jártam, akkor láttam. Göndör, szürke haja vót. Erősen fekte bűrű, cigányos embör vót. Rakott szárú csizma, fekete esernyő, ruha vót rajta, a mándlizsebbe zsebóra vót, amely pertlin lógott a nyakábul.” (Bánfi János közlése, Szenti Tibor: Betyártörténetek. Budapest, 1999.)   

Az utolsó híres alföldi betyár 1924-ben jószágkupecként halt meg.

halalhir.jpg

“Gyászhír” a betyár haláláról. (Pesti Napló, LXXV. évf. 148.sz.)

*A kapcabetyár olyan hitvány betyár volt, akit a többi betyár nem becsült semmire, kisstílű bűncselekményeket, lopásokat hajtott végre. 

Felhasznált irodalom:

Pesti Hírlap. XII. évf.  9. sz. (1890. január 10.)

Pesti Hírlap. XIII. évf. 89. sz. (1891. április 1.)

Pesti Napló. LXXV. évf. 148. sz. (1894. július 23.)

Szabó Ferenc: A dél-alföldi betyárvilág. In: A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 53-54. Gyula, 1964.

Szentesi Zöldi László: Nagy magyar betyárkönyv. Méry Ratio, Somorja-Budapest, 2009.

Zsebkönyv a Magyar Királyi Csendőrség számára. 1892. Franklin társulat, Budapest, 1892.

Idézetek:

Szenti Tibor: Betyártörténetek. Máyer nyomda és könyvkiadó, Budapest, 1999.

Zsebkönyv a Magyar Királyi Csendőrség számára. 1892. Franklin társulat, Budapest, 1892.

Facebook Kommentek

További írásaink