A fiumei cápa; uborkaszezoni sajtókacsa vagy vérengző fenevad?

Amióta csak a napi és egyéb hírlapok (ide véve az online médiumokat is) szerves részei lettek a mindennapoknak, rendre felbukkannak hírlapi kacsák, divatos angol szóval élve hoax-ok is. Mindannyian találkoztunk már szekérderéknyi dinnyékről, soha ki nem fogyó energiaforrásokról, kávét főző kutyákról, sztárok (igazából sosem)viselt dolgairól és “éveken át húzódó terhességéről” szóló hírekkel. Természetesen ezeknél fajsúlyosabb hírek és összeesküvés-elméletek is keringenek, de mivel nem törünk a Konteóblog babérjaira, elégedjünk meg annyival, hogy sem az összeesküvés-elmélet, sem a hírlapi kacsa nem mai találmány, és hatásuk alól persze Magyarország – történetünk idején az Osztrák-Magyar Monarchia része – sem vonhatta ki magát. Ennek egyik jó példája az 1880-as évektől rendre megjelenő “fiumei cápa” legendája, amely a kisszínesek mellett a viccrovatok rendszeres szereplője lett, annak ellenére, hogy messze nem legendáról van szó!

leidenfrost11.png
Fiumei-öbölben fogott cápa* (Leidenfrost 11. o.)

*UPDATE: Az eredeti képaláírás szerint kékcápa, de ez tévedés. Az állat minden bizonnyal nagy fehér cápa, de felmerült, hogy heringcápa is lehet. Cápaszakértők, biológusok, továbbra is számítunk segítségetekre!

A cápákat legtöbbünk Spielberg klasszikusából és az azt követő A-tól Zs-kategóriáig terjedő filmekből vérszomjas, bosszúálló, gyilkos ragadozókként ismeri; bár a 19. század vége felé is akadtak ezzel ellentétes vélemények, a többség már ekkor is ezen nézeten volt, főleg a tengerészek, akik hajótörés esetén sajnos több esetben estek áldozatául a tengeri csúcsragadozóknak, így biztos, ami biztos alapon minden kínálkozó alkalmat megragadtak, hogy irtsák a fenevadakat. A hatalmas, legendákkal övezett (de lényegében ismeretlen) állatok, illetve önmagában a tenger, amelynek ma is csak elenyésző részét ismerjük, ideális terepet jelentettek a szenzációra éhes hírlapíróknak. Ennek megfelelően a strandszezon elejétől a Budapesti Hírlaptól a Népszaváig minden újságban megjelentek az újabbnál újabb cápaészlelésekkel kapcsolatos hírek, sőt, még gúnyvers is született a fiumei cápáról, amelyet a legtöbben a “muzsikaszóra költő tyúk”, a “kacsafejű borjú” és a “siófoki/nagymarosi pofon” kategóriájában (ez utóbbi az, amit az ott nyaralók csattantanak el egymáson, kicsit feldobva a nyaralóhelyek lapos hangulatát) emlegettek. “Hallották, Fiuméban már megint cápát fogtak?”, mire az úrihölgyek megborzongtak, az úriemberek unottan megcsóválták fejüket, és rendeltek egy habos kakaót a frissen megborzongott úrihölgyeknek. A nyár pedig ment tovább…

leidenfrost9.png

Egy, a Fiumei-öbölben kifogott méretes példány (Leidenfrost 9. o.)

A vicces, gúnyos hírek mellett ugyanakkor rendszeresen olvashatunk tonhalcsapdákba keveredett hatalmas cápákról, és több tragikus hír is szól megtámadott fürdőzőkről, sőt csónakokról is, nem egyszer túlzásnak, “filmes toposznak” ható (de sokszor mégis igaznak bizonyuló) részletekkel megfűszerezve; annyi bizonyos, hogy az adriai cápa, ha nem is a spielbergi vadállat, de nem is kacsa (bocsánat a képzavarért). Akkor mégis hol az igazság? Az X-akták rajongói egyből rávághatják, hogy “odaát”, bár ez esetben az eredeti angol verzió (“out there”) szó szerinti fordítása – “odakint” – helytállóbbnak tekinthető. Az odakint jelen esetben pedig az Adria északi medencéje, pontosabban a Kvarner-öböl (akkoriban Kvarnerói-, Quarnerói-ként is szerepel), amely az 1970-es évekig több nagytestű (emberre is veszélyes) cápafaj, elsősorban a nagy fehér cápa kedvelt ívóhelye volt.

Miután a cápák elevenszülők/tojásrakók, sőt egyes korábbi írások szerint még valamiféle “utódgondozás” is létezik egyes fajoknál, nem tudom, az ívóhely kifejezés mennyire tekinthető pontosnak. Köszönettel fogadom biológiában jártasabb olvasóink segítségét!

kvarner_gulf_map.png
A Kvarner-öböl (Kvarnerić) kb. Rijeka és Karlobag között húzódik.

Annyi bizonyos, hogy még a Jugoszláv Haditengerészetnek is okoztak gondot a ragadozók, a hadihajósokat az 1960-as évekig több esetben vetették be cápavadászatra. Aztán a túlhalászás (mármint zsákmányállataik túlhalászása, a legtöbb cápa véletlenül kerül hálóba) következtében a cápák is más helyek után néztek, viszont a 2000-es évek elejétől újra nagyobb számban jelent meg a térségben a nagy fehér cápa, és persze a többiek is. És hogy mennyire komolyan vették a cápahelyzetet a monarchia alatt is, azt jól jelzi, hogy Fiumében (ma Rijeka) nem kevés fejpénzt fizettek a kifogott cápákért, a strandokat pedig a fürdőzők biztonsága érdekében már akkor erős vashálókkal zárták le. Tökéletes védelmet persze ezek sem jelenthettek, főleg, ha az úszni vágyók nem a kijelölt helyen mentek a vízbe. Mivel cápák jelentős károkat okoztak a halászoknak, így a tengerészek mellett ők sem tülekedtek volna a cápavédő egyesületek tagfelvételénél. A legfontosabb zsákmánynak számító tonhalat főleg úgynevezett tonnarákkal, hálóból készült, a part mellett elhelyezett tonhalcsapdákkal fogták, amelyekbe nem egyszer tévedt a tonhalakat kergető cápa is. A hatalmas ragadozók sokszor egyszerűen szétverték a tonnárát, és így az aznapi zsákmány is elúszott (szó szerint), de akadt arra is példa, hogy mire a halászok szigonyokkal-botokkal-puskákkal harcképtelenné tették a cápát, az rendesen belakmározott a fogásból. Na de előbb nézzük, mit írt a sajtó a fiktív és valóságos fiumei cápákról!

leidenfrost8.png
Cápavadászat az Adrián (Leidenfrost 8. o.)

1911 nyarán zajlott Marokkóban az agadiri válság, amelyet az első világháború egyik jelentős előzményének tekinthetünk. Na de kit érdekelnek a nagyhatalmi játszmák, amikor Fiuméban megjelent a cápa? Senkit, legalább is a kor népszerű élclapja, a Borsszem Jankó 1911. július 9-i képzelt riport egy amerikai popfesztiválról “Külpolitikai eszmecsere a Józsefvárosban” című cikke szerint.

“- Ki törődik Agadirral? Az a fő, hogy a külpolitikában történjék valami, mert itt a nyár és a fiumei öbölben már megjelent a cápa. A hajóknak is meg kell jelenni Agadir előtt.”

Ezen cikkre szinte napra pontosan egy évvel később – 1912. július 14-én – jelent meg egy másik szatíra, amely a sokakat érintő rossz lakáskörülmények (poloska, tetőtérből kialakított, emberi tartózkodásra sokszor nem alkalmas lakások) mellett a nyaralási szokásokat is kifigurázza. A tárca főhőse, a vékonypénzű Spenót Balázs igazi abbáziai (ma Opatija) nyaralásról álmodik, amiből nem maradhat ki a fiumei cápa sem!

bsj120714.png
Álmodozni szabad! A történet szerint amúgy a nyaralás a valóságban végül egy városligeti perecezésben merült ki…

Külön érdekesség, hogy a Borsszem Jankónál még 1914 júliusában sem találtak “említésre érdemes” híreket, ugyanis kitörni készülő háború ide vagy oda, a fiumei cápa csak helyet kapott a lap július 12-i számában. Bár tény, hogy a cápatámadások nem számítottak gyakorinak az Adrián, a gunyoros hangnem és a “fantasy jellegű” stílus nem feltétlenül volt indokolt (erről lásd később).

bsj140712.png

Az élclap 1914. július 26-án közölte a már említett gúnyverset, amelyben az uborkaszezonban rendre felbukkanó visszatérő témák között – minden valóságossága ellenére – szerepel a fiumei cápa is.

bsjvers.png

Akadtak azért komolyabb tudósítások is. A Budapesti Hírlap 1884. augusztus 20-án egy rövidhírben számolt be arról, hogy

„Cápa. A trieszti tengeri fürdő közelében már több nap óta egy cápa ijesztgeti a fürdő közönséget.”

A cápahíradót ekkor még jól eldugták a kisszínesek közé, a rendhagyó módon “trieszti” ragadozóról szóló bejelentés közvetlenül egy dohányboltban pusztító macskáról szóló tudósítás mellett kapott helyet. Kicsit később a Budapesti Hírlap (1885. április 23.) Kiállítási Értesítője (ilyenkor mindig megdöbbenek, hogy mik voltak akkoriban) számol be arról, hogy

„A fiumei tengerészeti hivatalnak, a kiállítás egyik kiválóságát képező pavilonjában ma, kitömött tengeri halakból álló gazdag gyűjtemény, közte egy a fiumei öbölben fogott nagy cápa, installáltatott. Azonkívül számos csinos hajómodell és hajókonstrukció minta állíttatott fel, a melyek a hajókészítés egyes stádiumait tüntetik elő.”

A kis cikkből kiderül, hogy a fiumei cápa, bár rendre uborkaszezonban bukkant fel, egyáltalán nem a legendák és kacsafejű borjúk (á la Borsszem Jankó) világába tartozott, bár biztos az is, hogy egy tényleges észlelés után a tömeghisztéria és a korabeli “vicceskedvű” trollok hatására – ahogy 1941-ben az USA keleti partjánál látott a német tengeralattjáróké – a bejelentett cápaészlelések száma is megnövekedett. Két évvel később, 1887-ben későn kezdődött a cápaszezon, viszont egyből egy olyan hírrel, ami sajátosan egyensúlyoz a valóság és a bulvár határán. Augusztus 12-én az újság egy cikkében részletesen írnak az évről-évre megjelenő, és persze mindig a “legnagyobb” fenevadról. A cikk írója láthatóan nem vette komolyan a híreket, mert írását azzal zárta, hogy

„fájdalom, a cápa már annyiszor kompromittálta magát a nyilvánosság előtt, hogy igen bajos öt komolyan venni.”

bh870812.png

Bár lehet, hogy a jelentések ez esetben túloztak az állat méretével kapcsolatban, de tény, hogy az Adriában élő (vagy ide látogató) fehér cápák között meglehetősen sok az extra nagy, vagyis az 5,5 méteresnél hosszabb példány; 1927-ben például Rovinjnál, 1940-ben pedig Izolánál akadt hálóba egy-egy 6 méteresnél nagyobb cápa, de a rekordert (7 méter 13 centi) is viszonylag közel, Máltánál fogták ki. Noha fiumei cápa címmel jelent meg az alábbi hír is, ez esetben biztos, hogy nem bulvár-kategóriáról van szó.

„(A fiumei cápa) e rendes nyári vendég felől az újságok azt a kedvezőtlen hírt terjesztették el, hogy voltaképp nem létezik s a természethistóriában csak a tengeri kígyó és az uborka mellett van helye. Valóban nem tudni, honnan származhatott az az egészen alaptalan hit, hogy a Quarneroban cápa soha sincs, holott régi tapasztalás bizonyítja, hogy e ragadozó halóriás a partok közé szorított tengerekbe jár ívni. Mint nekünk Fiúméból írják épp most pénteken fogtak a lovranai vizekben egy másfél méter hosszú, három hatalmas fogsorral dicsekvő cápát s be is szállították Fiumébe. Képzelhető, hogy az abbáziai tengeri fürdő vendégeinek egyelőre elment a kedve a hűs habokban való ringatódzástól, mert a cápa leginkább a parthoz közel eső sekélyes helyeket keresi föl, ikráját lerakni. A voloskai parthatóság ki is adta a rendeletet az abbáziai fürdőigazgatóságának, hogy a szabadúszók számára fönntartott helyet erős vas hálózattal vétesse körül. Az igazgatóság rögtön elkészíttette az emberevő szörnyeteg ellen védő hálót s az abbáziai vendégek most már ismét minden aggodalom nélkül fürödhetnek és úszkálhatnak.”

A Budapesti Hírlapban 1883. július 3-án közölt hír alapján megállapítható, hogy az újságok rendre kacsaként tálalták a hírt, a hatóságok komolyan vették a cápaveszélyt, és már egy viszonylag kisméretű (azért nem szívesen találkoznék vele nyílt vízen) ragadozó megjelenésére óvintézkedéseket tettek. A félelem nem volt alaptalan, ugyanis nem egész két héttel később, július 12-én egy hatalmas példány akadt horogra, amelynek gyomrában a tudósítások szerint emberi és állati maradványokat is találtak!

bh880814.png
A Budapesti Hírlap 1888. július 14-i tudósítása, még mindig a kisszínes kategóriában

Bár a cápák lényegében mindent elfogyasztanak, és akadt rá példa, hogy a legkülönfélébb használati tárgyak (sapka, sörösüveg, konzervdoboz) mellett emberi és/vagy állati maradványokat is találtak kifogott ragadozók gyomrában, de elsőre mégis szenzációhajhászásnak hat, hogy a hírlap szeptember 5-i cikke szerint három nappal korábban is kifogtak egy hasonló méretű cápát, amelyről

„Azt állítják, hogy a gyomrában egy női combot és cipőt, meg egy matrózkabátot találtak. De ebben méltán lehet kételkedni, ha a cápa soványságát tekintjük.”

A helyzet azonban az, hogy mindkét eset – a másodikat október 23-án jelentették – szerepel a cápatámadások hivatalos statisztikájában – Global Shark Attack File GSAF 1888.07.04 és GSAF 1888.10.23.R számon, de az áldozatok kilétét nem sikerült megállapítani. Az is lehet, hogy az áldozatok nem a cápatámadás következtében vesztették életüket, hanem már haláluk után kerültek a ragadozók gyomrába, ahogy például 1721 júniusában (GSAF 1721.06.00.), vagy az 1908. december 28-i messinai földrengés és szökőár után is történt. Ekkor a közel 200 000 áldozat közül rengetegen sodródtak ki a nyílt tengerre, és akadt, aki cápák áldozata lett (GSAF 1909.01.00). Leidenfrost Gyula, korának híres tengerkutatója (1885-1967) is említést tett egy hasonló, a fentebbiek inverzeként tekinthető tragédia is:

„Kuba partjain 1932 novemberében hatalmas szökőár pusztított. A tenger benyomult Santa Cruz del Sur város utcáiba. A tengeri árvízben vergődő embereket cápák támadták meg és a katasztrófa után 175 megcsonkított holttestet szedtek össze. Ezeket csak azért nem falták fel a cápák, mert a szökőár amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan vonult vissza, s vele együtt a cápák is jobbnak látták a városból kivonulni. Sok család siratja ennek a különös látogatásnak az emlékét.” [1]

capatamadasok_az_adrian.jpg
Néhány cápatámadás térképen: látható, hogy az Isztriai-félsziget térsége a ragadozók egyik kedvelt helye

A nyilvántartás szerint 1868 és 2015 között az Adrián 34 olyan bizonyított cápatámadás történt, amelyben emberek haltak  (21), vagy sebesültek meg, emellett négy olyan eset is lezajlott, amikor az állat csónakra vagy hajóra támadt, de a fedélzeten tartózkodók nem sérültek meg. A szakirodalom megkülönböztet provokált (ha pl. vadásznak az állatra) és nem provokált (pl. úszóra támadó hal) eseteket, mi most az összesített adatokat közöltük. A ragadozók több esetben csónakokra is támadtak, de egy 1944-ben kényszerleszállt amerikai bombázó legénységét is megtámadták. A támadások az 1970-es évek elejétől folyamatosan ritkultak, Jugoszlávia (majd Horvátország) területén 1974 és 2008 között nem is történt ilyen jellegű incidens.

kekcapa.jpg
Kékcápa: nem tartozik a legveszélyesebbek közé, de azért jobb tartani a távolságot

1890. június 20-án (a statisztikában 26. szerepel, de mivel a 22-i Budapesti Hírlapban jelent meg a hír, így a korábbi időpont a hiteles) azonban ismét lecsapott a fiumei cápa, az áldozat ezúttal, ugyan súlyos sérülésekkel, de megúszta. Külön említésre érdemes a sérült, Silvio Mayonni úszómester feleségének bátorsága, aki gondolkodás nélkül megtámadott férje segítségére evezett, és a vízből is ő húzta ki!

bh900622.png
Az óvatlan úszómester és bátor feleségének története, Budapesti Hírlap 1890. június 22.

Sajnos akadtak szerencsétlenebb kimenetelű esetek is; 1908. július 7-én néhány fiatal nő csónakból halászott (máshol: csónakáztak) Medola (ma Medulin) közelében, amikor cápák támadták meg járművüket. Az egyik utas, a 16 éves Milena Scambelli a vízbe esett, és egy ragadozó őt is megtámadta. Bár társai kihúzták, és kórházba szállították, hamarosan belehalt a lábát ért sérülésekbe. Más források arról írnak, hogy a lány az egyik evezővel/egy vasrúddal próbálta meg elkergetni a cápákat, eközben esett a vízbe, és már a parton, kórházba szállítása előtt elhunyt.

 „(A cápa áldozata.) A sokat gúnyolt nyári cápa nagyon komoly hőstettet vitt véghez. Sgambelli Milena (sic!) 16 éves halászleányt, mint Zárából sürgönyzik, Medola szigetén fürdésközben két cápa megtámadta. A leány vasrúddal a cápák felé sújtott, de elvesztette az egyensúlyt és az egyik cápa a lábát leharapta. Odasiető halászok kivonszolták a megsebesült leányt a partra, hol csakhamar elvérzett és meghalt.”

– olvasható a Pesti Hírlap 1908. július 24-i számában. Figyelemreméltó a rövidhír elején látható oldalvágás a cápa-szkeptikusok felé; minden bizonnyal többen voltak, akik eleinte csak nevettek a cápás híreken, de az ehhez hasonló esetek, vagy akár személyes tapasztalat (ehhez elég volt akár a kikötőben vagy egy kiállításon megnézni egy már döglött ragadozót is) hatására átgondolták álláspontjukat.

milena.png
Korabeli rajz a Milenát ért támadásról (GSAF 1908.07.08.R)

A sajtó mellett természetesen a hazai tudományos világ is élénken érdeklődött a fiumei cápák iránt (is), és ez az érdeklődés az első világháború után, vagyis a tengerpart elvesztését követően is megmaradt.

„A régi jó békevilágban az olvasóközönség egy kalap alá foglalta a hírlapi kacsát meg a fiumei cápát. Szentül meg volt róla győződve mindenki, hogy a fiumei cápáról szóló hírt a ravasz szerkesztők évről-évre elteszik, és akkor veszik elő, amikor az eseménytelen nyári szezon bekövetkezik. Hát pedig nem volt igazuk, mert a hírlapi kacsa csak az újságok ‘hasábjain él, de a fiumei cápa eleven valóság, ha nem is mindet Fiume környékén fogták. A „fiumei” elnevezés azért ragadt rá, mert a Quarneróban fogott cápák legnagyobb részét Fiumébe szállították. Ennek megint két oka volt. Az egyik az, hogy a cápák fejére a fiumei Tengerészeti Hatóság tetemes vérdíjat tűzött ki, a másik meg az, hogy Fiúméban sok idegen megfordult, akik szívesen fizettek beléptidíjat (sic!), csak hogy láthassák a tenger félelmetes haramiáját.”[2]

– írta Leidenfrost Gyula korábban már idézett, 1935-ben megjelent tanulmányában. Az, hogy a Magyar Adria Egyesület egykori alelnöke, aki maga is több expedíción vett részt őfelsége Naiade hajóján, foglalkozott a témával, jól mutatja annak jelentőségét. A tanulmány sorra veszi a korabeli tudósok kutatási eredményeit, és a világszerte már akkor is hatalmas szenzációnak számító cápatámadásokat is. Leidenfrost és egy másik neves tudós, Entz Géza szerint a cápák megnövekedett adriai jelenléte a Szuezi-csatorna megnyitásának köszönhető, az állatoknak ugyanis így már nem kellett megkerülnie Afrikát. Leidenfrost írása bevezető részében külön kitért a fiumei cápa “kacsa” mivoltára is, tételesen cáfolva a szkeptikus és gúnyos állításokat.

leidenfrost_gyula.jpg
Leidenfrost Gyula (részlet a róla készült 1995-ös filmből)

A kutató a kor ismereteinek megfelelő, de humort sem nélkülöző írásában a cápák és halászok felhőtlennek cseppet sem nevezhető viszonyára is kitért:

„A háló felett a tengerparton hatalmas létra van. Annak a tetejéről kémlelik a vizet felváltva a halászok. Éjjel-nappal, dermesztő bórában és fojtó sirokkóban ott gubbasztanak a létra tetején és a kristálytiszta vízben messziről észreveszik a tonhalakat. Gyakran megesik, hogy a tonhalak a cápa üldözése elöl kitérnek a megszokott irányból és elkerülik a tonnárát. A halászok, akik a cápát amúgy sem kedvelik, ilyenkor igen erős kifejezéseket használnak a cápanemzetség fel- és lemenő ágbeli minden tagjára. De ez a káromkodás igen enyhe ahhoz képest, ha a cápa a tonhalakkal együtt rohan be a hálóba. A cápa elvakult falánkságában még a hálóban is megdézsmálja a zsákmányt, vagy pedig észreveszi, hogy csapdába került és olyan erővel ront neki a hálónak, hogy kiszakítja a falát. Már pedig egy-egy tonhalász-háló több ezer pengőbe kerül, nem is szólva arról, hogy a kitörő cápával együtt a tonhalak is egérutat vesznek.”[3]

Leidenfrost tanulmányának szomorú aktualitást adott, hogy 1934-1935 folyamán három halálos támadás is történt közel azonos helyszínen (az akkor) Jugoszláviához tartozó partszakasznál – bár az egyik megtörténtét a mai napig vitatják. 1934. augusztus 21-én, Susaknál (ma Rijeka városrésze) mellett érte halálos cápatámadás a neve alapján magyar származású Novák Ágnest. A 18 éves helyi lány nem a lekerített helyen úszott, hanem átmászva egy tonhalcsapdán (ez extra kockázat), a strand mellett ment a vízbe. Egy közelben tartózkodó halászhajóról sikolyt hallottak, majd látták, hogy egy cápa lerántja a lányt. Augusztus 23. és 30. között legalább két hatalmas, a térségben úszkáló fehér cápáról érkeztek jelentések halászoktól és katonáktól is; az egyiket 6 méteresre, egy másikat 7 méter környékire becsülték, de ellenintézkedéseket nem foganatosítottak. (GSAF 1934.08.21.)

7.jpg
Tonnara működés közben: a hálóba sokszor cápák is kerültek, ezért a fokozott kockázat…

 

Alig négy nappal később újabb tragédiáról számoltak be a lapok;  augusztus 26-án szintén Susaknál, eltűnt az egyik szálloda előtt fürdőző 18 (máshol 16) éves ljubljanai Zorica (Zorca, Zorka, Zurka) Prinz (Prince, Princ, Printz). Szemtanúk szerint a lány, aki mintegy 30 méterrel úszott a védőhálókon túl, egyszer csak velőtrázó sikolyt hallatott, majd egy hatalmas cápa magával rántotta. A hírt hamarosan a New York Evening Post is lehozta, azzal a kiegészítéssel, hogy Zorica anyja megálmodta, hogy lánya egy cápa áldozata lesz, ezért kérte is, hogy ne menjen messze a parttól, de a lány persze nem hallgatott rá. Bár a legnagyobb nyilvánosságot ez az eset kapta, itt merült fel egyedül, hogy a támadás meg sem történt. Felbukkant ugyanis egy szeptember 1-jei keltezésű cikk, amely szerint Zorica otthon van a szüleivel, és egyetemi felvételijére készül. Az esettel kapcsolatban a mai napig megoszlanak a vélemények – Leidenfrost Gyula tanulmányában tényként említi Zorica halálát, bár neki jóval kevesebb lehetősége volt az írás megjelenése előtt esetleges ellenvéleményekről tájékozódni – mindenesetre a GSAF adatbázisában az eset “valószínűleg soha nem történt meg/may have never happened” címkével fut. (GSAF 1934.08.26.R) 1935. július 1-jén szintén Susaknál a csehszlovák Mira Kudlich vesztette életét egy nagy fehér cápa támadása következtében. Aznap délután 3 óra körül két hatalmas példány bukkant fel a környéken, ezek egyike támadta meg a parttól kissé eltávolodott 22 éves lányt. Az állatokat néhány nappal az eset előtt már észlelték, sőt olasz pénzügyőrök (1924 és 1941 között Fiume Olaszországhoz, Susak Jugoszláviához tartozott) meg is próbálták azokat agyonlőni, de nem jártak sikerrel, és sajnos fürdési tilalmat sem rendeltek el. Bár nem vagyok szakértő, de félelmetesek az egybeesések Novák Ágnes tragédiájával. (GSAF 1935.07.01.)

susak.png
Susak egyik strandja 1935-ben (GSAF 1935.07.01.)

A tengerkutatónak persze saját cápakalandja is akadt, de az szerencsére – a körülményekből adódóan – sokkal inkább a Borsszem Jankó “tudósításaira” hasonlított;

„Nekem, magamnak csak egy cápakalandom volt, de — hál’ Istennek — az sem eleven cápával. 1914-ben Őfelsége ,,Najade” nevű hadihajóján a második Adria-expedíciót vezettem. Hosszú tengeri kalandozás után Teodo [ma Tivat, Montenegró] kikötőjébe tértünk be szenet fölvenni. (…) Egy hajnalon az őrálló matróz azzal vert fel álmomból, hogy cápa van eladó. Felmentem a fedélzetre. Hajónk mellé bárka volt kikötve. Rajta két halász, meg egy nagy róka-cápa, amelyiknek akkora farka van, mint testének a fele. (…) A két halász szapora szóval igyekezett rábeszélni, vegyem meg a cápát. Kétszáz koronát kértek érte, ami akkor nagy pénz volt. Nemhogy rókacápát, de valódi ezüstrókát is lehetett érte kapni, s annak mégis csak több hasznát látja az ember. Ígértem érte húsz koronát. A két ember elkékült dühében, de lenyelték felháborodásukat és egész eposzra való hőstettet beszéltek el, amit a rókacápával vívott küzdelemben követtek el. A nap már magasan járt az égen. Halászaim veszedelmesen kezdtek alább szállani az árral. Már csak ötven koronánál tartottak. Én harmincnál. Az ötvennél megkötötték magukat, ép úgy, mint jómagam a harmincnál. Erre evezőre kaptak, az olasz beszédet átfordították horvátra, s abban a hiszemben, hogy nem értem meg őket, szilajul belegázoltak egyéni becsületembe. Nem maradt rajtam keresztvíz, de hát — én nem értettem. Ellenben mélyet lélegzettem, hogy megszabadultam a vásártól. Ugyan mit is kezdtem volna egy jókora rókacápával, amikor egy kisebb angyalcápa konzerválása is annyi gondot adott? Másnap hallottam, hogy tisztelőim beeveztek a cápával Kattaróba (sic!) és ott kimérték.”[4]

granica_izme_u_rijeke_i_su_aka_1937.JPG
Fiume és Susak: jól látható a határvonal is

Leidenfrost is említi, hogy a kutatók (és így a közvélemény) is megosztott abban, hogy a cápák ártatlan jószágok, vagy vérszomjas gyilkológépek; ez a vonulat lényegében minden ezzel foglalkozó filmben is megfigyelhető – ezeknél általában egybeesik a “tudós kocka” és a “tökös vadász” törésvonallal is. Az igazság, azon kívül persze, hogy odaát van, valahol a kettő között lehet, pont úgy, ahogy a “hírlapi kacsa” és a valóság esetében. Bár a cápákról felhalmozott tudásunk minden bizonnyal még rengeteget fog bővülni, abban mindenképp egyetérthetünk Leidenfrost Gyulával, hogy “a cápák sokkal kevesebb szerencsétlenséget okoznak az embernek, mint az emberek egymásnak.”[5]

A Leidenfrost Gyuláról készült filmet NAVA-hozzáféréssel rendelkező olvasóink meg is tekinthetik:

[1] Leidenfrost 12. o.

[2] uo. 8. o.

[1] uo. 9. o.

[1] uo. 16. o.

[1] uo. 11. o.

Források

Borsszem Jankó

Budapesti Hírlap

Pesti Hírlap

Az újságok pontos lapszámát lásd az idézett részeknél.

Global Shark Attack File adatbázis

Entz Géza, dr.:A tenger biológiai kutatásának újabb irányai, A Tenger, 1935/5-8. 57-60. o.

Leidenfrost Gyula dr.: A fiumei cápa, A Tenger, 1935/1-4. 8-18. o.

A nyitókép forrása.

 

További írásaink