„Úgy érzem, eljönnek értem” – Marosán György letartóztatása az 1956-os forradalom alatt

1956. október 28-án fordulat következett be a forradalomban. A Politikai Bizottság és a Központi Vezetőség aznapi ülését követően a kormány azonnali tűzszünetet rendelt el. Továbbá Nagy Imre bejelentette, hogy az addigi eseményeket nem ellenforradalomként, hanem „nemzeti demokratikus mozgalomként” kezelik. Teljesült a forradalom egyik követelése is, azaz a rettegett Államvédelmi Hatóságot (ÁVH) megszüntették. A feloszlatott szervezet tagjai ellen megindultak az elfogatások, de a pártvezetők sem kerülték el ezt a sorsot.

2664790

Fogolykísérés a forradalom alatt (Fotó: Jack Esten/Getty Images)

A létrejött fegyverszüneti időszakban a budapesti fegyveres csoportok legfőbb feladata a rend és a közbiztonság fenntartása volt. Emellett a legtöbb csoport akciókat indított a Rákosi-rendszer fő vétkeseinek tartott ÁVH-sok és pártfunkcionáriusok összegyűjtése érdekében, hogy később aztán független bíróság elé állva feleljenek korábbi tetteikért. A legtöbb helyen erre a feladatra „specializálódott” különleges csoportok jöttek létre. A személyek felkutatását többnyire bejelentés alapján végezték (amelyek közül természetesen többször akadt téves is). De előfordult, hogy önként adták fel magukat a volt államvédelmisek.

7101_57_30ag.jpg

A Rákosi-villát őrző Széna téri fegyveresek csoportja. 

Az egyik leghíresebb és legelszántabb speciális osztag a Szabad Nép székházat elfoglaló fegyveres csoport részeként működött. Már az alakulat neve – „Fejvadászok” – is jól mutatta tevékenységük profilját. A különleges csoport élén egy volt második világháborús veterán, Pálházi Ferenc kazánfűtő állt. A „Fejvadászok” létszáma kb. 23-25 fő volt, kíméletlenségük abból fakadt, hogy a tagok többségét korábban az ÁVH-sok meggyötörték, súlyosan megkínozták. A legeredményesebbnek azonban a Széna téri fegyveresek bizonyultak. Létszámukban és az elfogottak számával (kb. 150 fő) is kiemelkedtek a többi csoport közül és a legnagyobb „trófeát” is ők gyűjthették be:  a miniszterelnök-helyettes Marosán Györgyöt, a párt Politikai Bizottságának (PB) tagját.

00002582.jpg

Marosán György, aki megjárta Horthy és Rákosi börtönét is (Fotó: 1956-os Intézet, MTI, MNM  80.252)

Marosán a forradalom kitörése óta keményen elítélte a felkelést. Már az első nap, október 23-án a PB ülésén a tűzparancs kiadását kérte „ellenforradalmi” veszélyre hivatkozva. (Sőt, még korábban a MEFESZ megalakulása idején Szegedre akarta a párt küldeni, ahol szintén tűzparanccsal próbált volna rendet tenni, de ez szerencsére nem történt meg. Vágya csak később teljesülhetett – „Mától kezdve lövünk!” mondata a forradalom utáni megtorlás híres igéjévé vált.) Ezután október 28-án nem került be a szűkebb vezetésbe, később haza távozott.

„Ettől a KB üléstől kezdve már csak szemlélője és tanúja voltam az eseményeknek. Az alkotmányos, pártszerű vezetés megszűnt, kimondta maga felett a halálos ítéletet. (…) Életem, személyes sorsom különösebben nem érdekel, inkább az, hogy mi lesz a családommal és a velem egyetértő elvtársakkal. Nem akarok frakcióhoz tartozni. A Rákosi-frakciónak nem voltam tagja, a Nagy Imre-félének sem akarok. (…) A magam részéről úgy döntöttem, hogy mivel se helyem, se dolgom, és senkinek nem kellek, hazamegyek.”[1]

A csalódott Marosánt az október 30-án végrehajtott és lincseléssel végződő Köztársaság téri pártház elleni ostrom híre is megrázta. Ezek után sejtette, hogy őt is éri valamilyen atrocitás, ő is bajba kerülhet. „Úgy érzem, eljönnek értem. Ha a budapesti pártház védői nem kaptak segítséget, akkor mit reméljek én, és kitől?”[2] – mondta feleségének. Rossz megérzései ellenére mégis elküldte a házánál őrködő ÁVH-s katonákat. Másnap, október 31-én már korán reggel csengettek. A szomszédban lakó Nagy Dániel, az Elnöki Tanács elnökhelyettese volt az. Naggyal éppen azon tanakodtak, hogy mihez kezdjenek, milyen jövő vár rájuk, amikor újra megszólalt a csengő. Ekkor már tényleg a pártvezető által „várt” felkelők álltak a kapuban.

nagydani.jpg

Nagy Dániel, a “jó szomszéd” beszél 1953-ban az országgyűlésen.

A Széna téri fegyveres csoportból alakult nemzetőr egységet három századra osztották. Ezek közül a II. század főként Budán, a villanegyedben végzett akciókat a vétkesek felkutatásában. Ennek egyik raja, amelyet Márton Erzsébet vezetett (Kemper Sebestyén mellett) jelent meg Marosán György háza előtt, miután az utcán arról értesültek, hogy a Csévi utca 14. számú villa előtt ÁVH-sok adnak őrszolgálatot. Kiérkezve azonban őrséget nem találtak, ezért házkutatás céljából behatoltak a házba. A házban sem találtak államvédelmiseket, de fegyvert sem, ezért igazoltatták Marosánt és Nagyot, akiket aztán teherautón elszállítottak a Maros utcai laktanyába. Innen ismeretlen körülmények között néhány órán belül szabadulhattak. De beszéljen inkább a két „főszereplő”, Márton Erzsébet és Marosán György:

marton_erzsebet_youtube.jpg

Márton Erzsébet Széna téri forradalmár (Fotó: Részlet Lugossy István: Széna tér ’56 Márton Erzsébet című dokumentumfilmjéből)

„Egyik nap a laktanyából, a Sztálin Akadémiáról megkértek, hogyha már úgyis a Széna téren vagyok, akkor, ha van rá idő és lehetőség, vigyük be a Marosán Györgyöt, szóval tartóztassuk le, hogy ne tudjon ellenünk dolgozni. A Széna téren szóltam a fiúknak, hogy milyen utasítást kaptam a laktanyától. A fiúk a Széna téren örültek a helyzetnek, meg az utasításnak. Azt mondták: “Jó, Erzsi, akkor menjetek, kaptok egy teherautót, és a srácokkal együtt kimentek.” Hogy hatásosabb legyen a helyzet, kaptam egy dobtáras géppisztolyt, hogy ne szabad kézzel lityegjek-lötyögjek, meg hogy még határozottabban látszódjék, hogy én is közéjük tartozom. (…) Szóval nyolcan-tízen, akik éppen ott voltunk akkor, fölszálltunk egy teherautóra és kimentünk Marosán György lakására a Pasaréti útra. Csöngettünk, kijött a felesége, és beengedett. Bementünk, és akkor én azt mondtam, hogy le van tartóztatva. A fiúk közben átkutatták a házat, ÁVH-s ruhákat meg adó-vevő készülékeket kerestek. Olyan értesítést is kaptunk, hogy ÁVH-sok vigyáznak rá, de nem találtunk senkit. A pince viszont tele volt ÁVH-s pufajkával, tehát nem volt egészen vaklárma. Marosán úgy meglepődött, hogy még csak nem is tiltakozott. Az az igazság, hogy egy kicsit csodálkoztam is, hogyan lehet az, hogy ez a meglett ember egy taknyos lánnyal szemben nem kérte ki magának az egészet. Őszintén megmondva, így, felnőtt ésszel visszagondolva, de mint fiatal lány is úgy képzeltem el, hogy egy ilyen személyiség, akinek ilyen magas beosztása van, az majd tiltakozni fog. Hallottam akkor már egy-két beszédét, erős orgánummal, nagyon határozottan beszélt mindig. Most meg nem hadakozott, nem tiltakozott, nem csinált az égvilágon semmit sem. Beszállítottuk a Maros utcai volt ÁVH-laktanyába, mert menet közben a Széna téri csoport az ÁVH-laktanyát is elfoglalta. A továbbiakban a Széna téri csoportnak ez volt a székhelye. Személyesen kísértem le a fogdába, jelentettem, hogy behoztuk, lekísértem és átadtam a fogdásnak. Kész, részemről ezzel be is lett fejezve.”[3]

1.jpg

Márton Erzsébet 1937-ben született Budapesten egy kisiparos családban. Hat általános iskolai osztályt végzett, majd 1953-ig alkalmi munkákból élt. Ekkor a Fővárosi Autóbusz Vállalatnál, majd két évvel később a Fővárosi Villamos Vasútnál volt kalauz. 1955-ben lopás vádjával felfüggesztett ítéletet kapott. A forradalom idején a Széna téri felkelőkhöz csatlakozott, ahol a konyhára került, majd október végétől a II. század „különleges csoportjába”. Miután megtudta, hogy az elfoglalt Maros utcai ÁVH-s laktanya kiskatonáit ki akarják végezni, éjszaka kimenekítette őket a fogságból. Ezért a Széna tériek már őt akarták falhoz állítani, de szerencsés módon el tudott menekülni. A forradalom leverése után Belgiumba emigrált, azonban 1957 tavaszán az amnesztia-hírekre hazatért. Augusztus 12-én tartóztatták le, 1958-ban a Fónay-per II. rendű vádlottjaként halálbüntetést kapott, végül másodfokon 15 évre ítélték. 1963-ban szabadulhatott, miután a börtönévek egészségét megviselték a hetvenes évek végére rokkantnyugdíjas lett. 1999-ben hunyt el. (Fotó: Csete Örs: 1956 Budapest. Arcok és sorsok. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2001, 109.o.)

Marosán szemszögéből így festett a történet:

„A fülem érzékeny minden neszre. Autó dübörgését hallom, hirtelen fékezést, kerék nyikorgását. Utána mély csend. Naggyal [Nagy Dániel, az Elnöki Tanács elnökhelyettese] egymásra nézünk. Hosszan, élesen hasít fel a kapu csengője. Ismerem már ezt a csengetést. Hát igen, értem jöttek. Hirtelen nyugodt lettem. Feleségem megy kaput nyitni, de utána megyek én is. A ház előtt egy teherautó áll, vagy 10-12 katona, puskával, golyószóróval. A feleségem egyenruhás autóbusz-kalauznővel vitatkozik, akinek nyakában géppisztoly van. A mellének szegezett géppisztoly elől hátrál. Látom, ez a nő a parancsnok és a komisszár egy személyben. Feleségem, szemben a golyószóróval, mondja a magáét. A kalauznő harcias. Feleségem néha eltolja magától a géppisztolyt. Szinte istenkísértés. Rászólok.

– Hagyd!

A nő meglát, rám néz!

– Marosán?

– Igen.

– Itt ávósokat rejtegetnek, házkutatást tartunk.

Feleségem az istennek nem hallgat el:

– Itt nincsenek ávósok.

– Akkor is házkutatást tartunk.

Már tódulnak is be a katonák.

– Hagyd – szólok a feleségemnek. – Kutassanak, keressenek.

És megkezdődik a házkutatás a pincétől a padlásig. A feleségem mindenhová velük megy. Megtalálják az ávós kiskatonák bundáit, a telefonfelszerelést. A komisszárnő rátámad a feleségemre.

– Azt mondja, hogy nincsenek ávósok. Itt vannak a bűnjelek. Hová bújtatták el őket?

– Hiába keresi, elmentek már. Nem várták meg magukat.

A komisszárnő elkezd fenyegetőzni, a feleségem nem hagyja magát.

– Engem maguk ne fenyegessenek, nem gyulladunk be!

Szobáról szobára mennek. Mi, Nagy Dániellel a dolgozószobámban várunk. Azt is átkutatják, majd innen elindulnak fel, a tetőre. Közben észreveszem, hogy a könyvszekrény mögött két vadászfegyver van. Ezeket nem vették észre.”[4]

Ez utóbbira Márton Erzsébet így emlékezett vissza:

„Mondtuk Marosánnak: – Jöjjön velünk, be kell kísérnünk! – ő meg nevetett, hogy meg sem néztük, mi van a kép mögött, pedig ott voltak a fegyverek, a saját vadászfegyverei. Mennyire érdekes volt, hogy egy hatalmasság, aki a kezében akarja tartani az egész országot, akkor ott, előttem, egy fiatal gyereklány előtt, meghunyászkodott, ellenállás nélkül követte az utasításomat. Ez számomra rettentő furcsa volt, és emlékezetes maradt a mai napig is. Arra gondoltam, hogy üvöltözni fog, még talán egy jó pofont is lekever, – Mit akarsz itt, te taknyos kölyök? – , de nem. Úgyhogy bevittük, kihallgatták, másnap kiengedték. Valakitől még meg is kérdezte, mire volt jó ez az egész, hogy behoztuk, aztán másnap kiengedtük.”[5]

33105.jpg

Marosán György (még szabadlábon) szónokol Csepelen 1949-ben. Egy évvel később az ÁVH letartóztatja és a Szakasits Árpád és társai per másodrendű vádlottjaként halálra ítélik, végül másodfokon életfogytiglani börtönbüntetést kap. 1956. március 29-én szabadult. (Fotó: Fortepan KOVÁCS MÁRTON ERNŐ/33105)

Végül “visszaadva a szót” Marosán elvtársnak:

„Végre lejönnek a tetőről is. Most már a dolgozószobában állunk. A nő bejelenti, hogy engem letartóztat. Senkitől nem búcsúzva elindulok a kijárat felé, mögöttem Nagy Dániel. Amikor kilépek a kapun, sokan állnak az utcán. Csak egyvalaki nem jött ki: Feleki Kamill. Nem így a környező lakók, akik kárörvendően, cinikusan figyelik, amikor Nagy Dániellel fellépünk a teherautóra. Már fent vagyunk és látom, hogy az öklüket rázzák felém. Feleségem a kapuban áll sápadtan, de keményen. Most csodálom csak igazán harciasságát. Felbúg a kocsi motorja. Még egy pillantás, és akkor veszem észre, hogy a feleségem mellett ott áll a kis Juli. Ő sem sír, csak néz utánam. S ekkor eszembe jut, hogy amikor Péter Gábor letartóztatott és mentem kifelé, a felriadt kis Juli pillantását vittem magammal éppúgy, mint most. Nagyot rándul a teherautó, elindulunk. Gépiesen nyúlok a cigarettáért. A katonák nem szólnak rám. Nincs bennem se félelem, se rettegés, csak mérhetetlen szomorúság. Nagy Dániel megkérdi: hová vihetnek bennünket?

– Ki tudja?

Hogy ezek értem jöttek, az biztos. Nagy Imre villája a szomszédban van, oda biztos nem mennek ávósokat keresni. Nem is mentek. A katonák alig néznek ránk. Az az érzésem, hogy szégyellik magukat. A kocsi már a Pasaréti úton robog, kifordulunk, és már a Fogaskerekűnél járunk. Hová vihetnek bennünket? Mit tehetnek velünk? Megkínoznak? Felakasztanak? Ugyan, miért törjem a fejem. Most egy a fontos, tudni, hogy én ezektől semmi jót nem várhatok, s maradjon annyi lelki és fizikai erőm, hogy tisztességesen haljak meg. Már nem gondolok a családra sem, csak szívom a cigarettákat egymás után, mohón. Tudom, ezt veszik el tőlem először. Bekanyarodunk a Széna térre és a tér túlsó oldalán megáll a teherautó. Valami szörnyű kinézésű fegyveres népség vesz körül bennünket. Ki civilben, ki katonaruhában. Vitatkoznak, veszekednek. A katonák egymás után dobálják le a bundákat, marakodnak értük. Igen, először a szajrét osztják el. Elég sokáig állunk itt. Csak egy katona marad velünk. Aztán hirtelen elindul az autó, és a térről átkanyarodik a Vérmező felé. Összenézünk Nagy Dániellel.

– Jó lenne tudni, hová visznek bennünket – mondja.

A kocsi a térről befordul az egyik mellékutcába, úgy nézem, ez a második kerületi kapitányság. Csak nem Kopácsi tette rám a kezét? A Széna tér a Szabó bácsi tanyája.

– Leszállni, megérkeztünk – szólt be a sofőr mellett ülő katona.

Hamar leugrom, utánam Nagy Dániel.

Sokan állnak a kapu előtt. Az eszem azt súgja, ne menj be, tégy valamit, mielőtt belépnél. A kísérő katona átad a kapuőrségnek: “Bezárni őket!” Már indul is vissza a kocsihoz. A kapuban két egyenruhás altiszt. Az egyik szakaszvezető. És ekkor mintegy belső sugallatra odafordulok a szakaszvezetőhöz és határozottan kérdem: – Ki itt a parancsnok?

A szakaszvezető rám néz dermedt szemekkel és felismer:

– Mit keres itt maga, Marosán elvtárs? – súgja a fülembe.

Szinte belém vág az öröm. Hát itt elvtárs is van?

– Szakaszvezető elvtárs, letartóztattak és idehoztak.

A szakaszvezető idegesen széjjelnéz és szinte sziszegi felém:

– Tűnjön el innen, a szentségit! De rögtön!

Azonnal félrelépek, de előrelép Nagy Dániel is. A szakaszvezető ránéz:

– Ismeri? – kérdezi.

Intek. Nagy Dániel már kivette az igazolványát, a szakaszvezető visszaadja és csak ennyit mond:

– Menjenek el innen, de gyorsan!

Mindketten megfordulunk, átverekedjük magunkat az emberek között, és szó nélkül megindulunk a Vérmező felé.

Nagy suttogva kérdezi: – Mondd, mi az isten volt ez?

– Mázlink van, pajtás, mázlink! Nem tudom, ki volt ez a szakaszvezető, de úgy érzem, hogy a pokolból rántott vissza.

Nagy kétszer is meg akar állni, de nem engedem. Gyerünk, minél távolabb a háztól. Végre megállunk, rágyújtok egy cigarettára.

– Hát igen, most hová menjünk?

– Menjünk haza – mondja Nagy Dániel.

– Haza? Én nem megyek. A családnak is jobb. Elhárult a veszély felőlük. Én, ha a fene fenét eszik is, bemegyek a pártba.”[6]

A fent olvasható történet is megelevenedik Lugossy István: Széna tér ’56 Márton Erzsébet című dokumentumfilmjében, ahol megszólal Márton Erzsébet, és ifj. Marosán György is, míg az apjáról készült archív felvételek tovább színesítik a filmet.

Felhasznált irodalom:

Eörsi László: A „szabadnépesek”. In: Beszélő 2001. 4. sz.

Eörsi László: A Széna tériek 1956. 1956-os Intézet – ÁBTL, Budapest, 2004

Marosán György: A tanúk még élnek. Hírlapkiadó Vállalat, Budapest, 1989

Források:

[1] Marosán György: A tanúk még élnek. Hírlapkiadó Vállalat, Budapest, 1989, 90-91.o.

[2] Marosán 1989, 93.o.

[3] Kozák Gyula (főszerk.): Pesti utca – 1956. Válogatás fegyveres felkelők visszaemlékezéseiből. Századvég-1956-os Intézet, Budapest, 1994, 153-154.o.

[4] Marosán 1989, 95-96.o.

[5] Csete Örs: 1956 Budapest. Arcok és sorsok. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2001, 111.o

[6] Marosán 1989, 96-97.o.

További írásaink