Páncélosok a forradalomban

Az 1956-os forradalomról szinte mindenkinek a lyukas zászló, a Molotov-koktél, vagy romos Nagykörút képe villan fel először. Ezek közül természetesen nem hiányozhat a harckocsi sem. A forradalomról született költeményekben leginkább az elnyomás és megszállás eszközeként jelenik meg, de hogyan játszott szerepet az eseményekben valójában? Ebben az írásban fényképek és visszaemlékezések segítségévél az alkalmazásukról igyekszem képet alkotni.

big_0011200247.jpg

T-34/85 harckocsi szorult az aluljáróba a Boráros térnél (Fotó: Szentpétery Tibor)

Elsőre ez egyszerűnek tűnhet, hisz a tankokat mi másra használták volna a forradalom alatt mint az ellenállás felszámolására. Valóban, a tank a tűzerő, védelem és mozgékonyság ötvözetével létrehozott harcjármű. A mai értelemben vett harckocsi az első világháború idején született meg, ahol a gyalogságot támogatva a megmerevedett védelmi vonalak áttörésére használták. A második világégés során a harckocsi rohamosan fejlődött tovább és már önálló harc megvívására is alkalmazták. Ekkor azonban kiderült, hogy a tevékenységükhöz elengedhetetlen a többi fegyvernem támogatása. A háború végére (és napjainkra) mégis a harckocsi vált a szárazföldi haderőnem legfontosabb harceszközévé, amely egyaránt alkalmas támadó és védekező hadműveletekben való bevetésre és a fentiekben írt három fontos jellemzőjének köszönhetően szinte bármilyen harctéri kihívásnak meg tud felelni. Természetes tehát, hogy 1956 októberében megjelentek Budapest (és a vidéki városok) utcáin is. Ahogyan látni fogjuk a forradalomban azonban nem csak a kimondott harci feladatokra alkalmazták, hiszen még a roncsok is szerephez jutottak.

32791_orjarat.jpg

Szovjet csúcstechnika az Oktogonon: T-54-es harckocsi DSK géppuskával a tornyán (Fotó: Fortepan PESTI SRÁC2/32791)

Az elrettentés eszköze

Ahogyan azt már sok helyen leírták, a forradalom alatt elszenvedett jelentős szovjet veszteségek leginkább a helytelen taktikának köszönhetők. A szovjetek hiába rendelkeztek a városi harcokról megfelelő tapasztalattal a második világháborút követően, mégis az 1953-as kelet-berlini felkelés során alkalmazott eljárást kívánták megismételni, azaz magasabb színvonalú és nagyszámú haditechnika felvonultatásával elrettenteni a felkelőket a további ellenállástól. A szovjetek segítségül hívása után, október 24-e hajnalától Budapesten is megindultak a demonstratív harckocsis felvonulások, őrjáratok.

3272482.jpg

Tekintélyt parancsoló szovjet oszlop (Fotó: Jack Esten/Picture Post/Getty Images) 

“Amikor már nyilvánvaló volt, hogy a tüntetést mégis megtartják, riadóztatták az alakulatokat. (…) És az történt – utólag tudtam meg Tóth Lajos vezérőrnagytól, a volt vezérkari főnöktől egy baráti beszélgetés alkalmával –, hogy Tyihonov altábornagy, a Honvédelmi Minisztérium [szovjet] főtanácsadója javaslatára lőszer nélkül hozták fel az alakulatot Budapestre. Így kerültek katonák lőszer nélkül a Rádió védelméhez. Tóth Lajos vezérőrnagy nem értett egyet Tyihonovval. Neki az volt az álláspontja, hogy nem kell kihozni a laktanyából az alakulatokat, csak riadóztassák őket. (…) Tyihonov azt állította, hogy ebben nekik gyakorlatuk van, elég lesz egy demonstráció a lakosság megfélemlítésére, úgy, mint Berlinben. Ha harckocsik nyüzsögnek a városban, és nagy létszámú katonaság jelenik meg, akkor a lakosság meg fog rettenni, és visszahúzódik.” (Váradi Gyula vezérőrnagy)[1]

44886_radio.jpg

Magyar T-34/85 a Pollack Mihály téren (Fotó: Fortepan MADARÁSZ GÉZA/44886)

Ám míg ez 1953-ban Kelet-Berlinben és 1956-ban Lengyelországban elég volt, itt teljes kudarcba fulladt. A többnyire gyalogsági támogatás nélkül cirkáló harcjárművek hamarosan a forradalmárok Molotov-koktéljainak áldozataivá váltak. Az elrettentés helyett sebezhetőségükkel inkább csak a felkelők önbizalmát növelték. Egyesekben pedig csak haragot gerjesztett a látványuk:

“Az utcán valóban nem volt túl nagy forgalom, de amikor átsétáltam a Lánchídon, láttam, hogy végeláthatatlan sorban szovjet tankok igyekeznek Dél-Buda felől, fölfelé a rakparton. Keserűséggel vegyes harag fogott el, hogy ez a szerencsétlen kis ország, egyetlen tüntetés, és máris itt vannak a szovjet páncélosok, hogy semmit sem lehet csinálni.” (Forintos György)[2]

A tömegoszlató

A harci cselekmények mellett sajnos más véres eseményekben is részt vett a harckocsi. Amikor a demonstratív felvonulás már nem hatott, elsült a harckocsiágyú és megszólalt a párhuzamosított géppuska. De nem csak a fegyveres felkelőkkel, hanem az ártatlan civilekkel szemben is. A forradalom egyik legbrutálisabb sortüze október 25-én dördült el Budapesten a Kossuth téren. A közel 80 áldozatot követelő vérengzésben nagy szerepük volt a szovjet tankoknak. A mészárlás előtt még békésen barátkozott a harckocsik személyzete az őket körülvevő tüntetőkkel, s talán ez lehetett a tűzkiváltás oka. A szomszédos Akadémia utcában tartózkodó Ivan Szerov, a KGB elnöke látva a fraternizálást parancsot adott a tér kiürítésére, ami egyben a tűzparancs kiadását is jelentette. Az első lövéseket a szintén a helyszínen lévő magyar határőr egység adta le, ezután kapcsolódtak be a szovjet tankok. A tömeg egymást taposva menekülni kezdett, Szepessy András túlélő a 2-es villamos megállójánál húzta meg magát több emberrel együtt. Ő így élte át ami ezután következett:

“Csak azt észleltem, hogy a Nádor utca és a Kossuth Lajos tér sarkáról jön felénk egy tank. (…) Mivel az ágyúzás és a gépfegyverropogás csendesedett, a láncok zörgését jól hallottam. Egyébként elég sokan voltunk ott a dombon. És akkor még egészségesen. (…) pontosan előttünk, az úttest kellős közepén a tank megállt, felénk fordította a tornyát, leeresztette az ágyúját – ebben a pillanatban már nem volt kétségem szándékai felől – és ránk lőtt. A fekvő emberekre. (…) utána még végiggéppuskázott a tank bennünket, mert voltak rajtam golyónyomok is, de kétségtelen, hogy származhattak repesztől is. (…) A saját kínomon túl az első szörnyű élmény az volt, hogy az előttem fekvő embernek a felém eső fél feje hiányzott, az agytekervényeit láttam. A borzalmat fokozta, hogy a karja viszont ki volt fordítva felém, és az órája ketyegett a fülem mellett.”[3]

166977_1024_a_szabadsag_vihara_02.jpg

A Parlament előtt álló szovjet T-54-est ellepték a barátkozó  tüntetők (Fotó: Bojár Sándor)

A szovjet tankok mellett a Magyar Néphadsereg páncélosai is részt vettek sortűzben. Október 24-én még fegyverhasználat nélkül sikerült a Lámpagyárnál és később a Nagymező utcánál összegyűlt tömeget feloszlatni, később már nem így történt. Október 26-án Esztergomban, a Sötétkapunál többek között T-34-essel is lőtték a tüntetőket, akik a fogvatartottnak vélt diákok kiszabadítását és a honvédek átállását követelték. A hadosztály-parancsnokság épületét védő harckocsik felé aztán a tüntetők is lövéseket adtak le, mire azok válaszul szétlőtték a közeli trafikot. Az ott tartózkodó bolttulajdonosnő azonnal meghalt. Rajta kívül még tizenhárman haltak meg.

3397200.jpg

Szovjet egység vonul a Kossuth téren (Fotó: Jack Esten/Picture Post/Getty Images)

Újságkihordás

Ahogy több fotó is bizonyítja a forradalom napjaiban is megfeleltek a már korábban is használt járművek a lapok terjesztésére: motorkerékpár, teherautó, kerékpár. Azonban a párt lapját, a Szabad Népet tanácsosabb volt harckocsival eljuttatni az elvtársakhoz. Miután a szerkesztőség nem tudta szétküldeni azt, a Köztársaság téri pártházból jelentkeztek néhányan, akik aztán a páncélosok fedezetében végezték a terjesztést. Hollós Ervin és Lajtai Vera: Köztársaság tér 1956 című könyve szerint többször tűzharcba is keveredtek a szállítás során.

“Az elvtársak nagyon várták az újságot. A kerületek továbbították az üzemekbe páncélkocsikon. A Szabad Nép nem tudta biztosítani az újság eljutását a tömegekhez.” (Chajes Ida)[4]

40194.jpg

PT-76 felderítő úszó harckocsi a szovjet csapatok budapesti kivonása idején (Fotó: Fortepan NAGY GYULA/40194)

Taxi

Az újságkihordás mellett a személyszállítás is biztonságosabbnak tűnt harckocsival. A magyar pártfunkcionáriusok és a szovjet vezetők is többször közlekedtek szovjet tankokkal. Azonban ha például a Corvin-köz környéki “harckocsitemetőre” gondolunk, teljes biztonságot ez a megoldás sem nyújthatott, legalábbis a felkelők által ellenőrzött útvonalakon. De nem fordult elő, hogy támadás érte volna valamelyik fontos személyt szállító harcjárművet.

3329406.jpg

Szovjet T-54-es harckocsik és BTR-152-es páncélautók az Akadémia utcában (Fotó: Jack Esten/Picture Post/Getty Images)

A számtalan ilyen manőver közül talán Anasztaz Mikojan és Mihail Szuszlov az SZKP elnökségének tagjainak valamint Mihail Malinyin, a magyarországi szovjet haderő főparancsnokának és Ivan Szerov szállítását lehet megemlíteni, amikor az emlékezetes Kossuth téri sortűz napján az Akadémia utcai pártközpontba érkeztek három tankkal. És persze Kádár János “híressé vált” november 7-i Budapestre érkezését. Az ’56-os humor innen nevezte aztán a szovjet tankokat “Kádár-taxinak”. Az utóbbi útról így számol be Marosán György, aki szintén a konvojjal tartott:

“Este hét órakor indulásra készen állunk. Kádár bundában beszáll egy tankba, Konyev [szovjet marsall] engem is harckocsiban akar elhelyezni, de én ragaszkodom a nyitott páncélkocsihoz. Nagyobb a mozgási lehetőség, és remélem, hogy többet látok. (…) Az idő borús, hideg van. Nyolc órakor indulunk el, igen erős fedezettel és felderítőkkel. Ez azt is jelenti, hogy lassan fogunk menni. (…) Az előttem haladó tank, akár egy mesebeli szörny. Oldalt nem látok semmit. A konvoj hirtelen megállt. Én előrelendültem és bevágtam a homlokom a kiálló vasszerkezetbe. Éles nyilallást éreztem. Valami baj lehet, mert a kocsikból kiugrálnak a katonák és hevesen vitatkoznak. Kiderül, hogy eltévedtünk, s már régen kószálunk ide-oda, mivel a főútvonalakat általában elkerültük. (…) Kádár a konvoj parancsnokával beszélget, aki innen hívja fel telefonon a különböző parancsnokságokat. Vitáznak, hol menjünk be Pestre, hiszen mindenütt veszélyes. Végre úgy döntenek, hogy átmegyünk a Váci útra. Ez azt jelenti, hogy sem az Üllői út, sem a gödöllői út nem elég biztonságos.”[5]

40197_orjarat.jpg

T-54-es vonul a Nagykörúton a szovjet csapatok ideiglenes kivonulása alatt (Fotó: Fortepan NAGY GYULA/40197)

Lőszerhordás

A fenti szállítási feladatok mellett többször szállítottak harckocsikkal lőszert. Ez megint nem volt veszélytelen, hiszen egy támadás során óriási detonáció keletkezhetett találat vagy benzines palack által okozott gyulladás esetén. Természetesen volt is rá példa, hogy a felkelők tűz alá vették a tankokat, mit sem tudva arról, hogy rendes javadalmazáson túl plusz lőszert is vittek a harckocsik. Egy másik esetben pedig négy magyar harckocsi tévedt el a Csepelre szállítandó lőszerekkel és csak három nap múlva kerültek vissza a csapatukhoz.

40102.jpg

A Néphadsereg egyik T-34/85 tankja robog a Haller utcában (Fotó: Fortepan NAGY GYULA/40102)

55782496.jpg

Tájkép csata után: szovjet harckocsik roncsai a Kilián laktanya előtt. Középen egy lerobbant tornyú ISZ-3-as nehéz harckocsi. Valószínűleg a benne lévő lőszerek felrobbanása okozott ekkora detonációt (Fotó: Jack Esten/Picture Post/Hulton Archive/Getty Images)

Objektumvédelem

A forradalom első napjaiban a szovjet csapatoknak a járőrözés és a fegyveres csoportok felszámolása mellett a másik fontos feladat a különböző objektumok védelmének ellátása volt. Az október 24-én beérkező erők közül a 4. gépesített ezred birtokba vette az Astoria Szálloda, a Rádió és Magyar Nemzeti Múzeum környékét, a 6. gépesített ezred elfoglalta a Parlament, a Pártközpont, a Nemzeti Bank, a Főposta és a Nyugati pályaudvar épületeit illetve a Szovjet Nagykövetséget és a Szovjet Katonai Kórházat is védte. Elsőként pedig a 37. harckocsiezred foglalta el helyét a Honvédelmi Minisztérium épületénél.

12339_objektum.jpg

Harckocsik az Astoria Szállónál (Fotó: Fortepan KURUTZ MÁRTON/12339)

23696_objektum.jpg

Szovjetek a Honvéd utcában, egy saroknyira a HM épületétől. A kép jobb oldalán BTR-40 páncélozott szállító harcjármű áll, míg az utca nagy részét T-54-esek foglalják el, hátrébb a bal oldalon a katonák mögött pedig egy PT-76 felderítő úszó harckocsi pihen (Fotó: Fortepan PESTI SRÁC/23696)

Természetesen a magyar harckocsik is kivették a részüket az épületek őrzéséből. Még a forradalom első napján a Honvédelmi Minisztérium védelmére küldtek egy harckocsivontatót (!) ám ezt hamarosan visszarendelték és helyette egy ISZ-2 nehéz harckocsi foglalt ott helyet, ám ez is csak négy tárnyi géppuskalőszerrel volt ellátva. A tank (ahogy a néphadsereg egyik ISZ-2-se sem) nem vett részt a harcokban. Ezenkívül például a 33. közepes harckocsiezred T-34/85 tankjai biztosították a Margit és az Árpád hidakat. A HM környéki “tankerdőről” Szabó György eképpen emlékszik vissza:

“Csütörtökön reggel bementem a Vegyipari Minisztériumba, ami akkor a Markó utca 16-ban volt. A Honvédelmi Minisztérium körül és a Markó utcában a Székesfehérvárról felhívott szovjet tankok sorakoztak. Egyébként is szerda óta tankok őrizték a Parlamentet, az Akadémia utcában a párt székházát és a Bajza utcában a szovjet nagykövetséget is. (…) A Markó utcai tankerdő félelmetesen hatott. A minisztériumban talán a dolgozók egynegyede volt bent. Kilenc óra tájban fegyverropogás törte meg a csendet. A tankok is lőni kezdtek. Egy belövés a titkárságomon robbant, felszakítva a hatalmas tölgyfaajtót és a légnyomás a falhoz vágott.”[6]

12835_objektum.jpg

A 33. közepes harckocsiezred T-34/85 tankjai a Margit hídon (Fotó: Fortepan HÁZY ZSOLT/12835)

mindszenty_objektum.jpg

Magyar SZU-76-ös önjáró löveg őrködik a kiszabadított Mindszenty bíboros Budai Várban lévő rezidenciája előtt

Barikád

A forradalmárok sikeres harcának köszönhetően egyre több jármű roncsa borította (elsősorban) az Üllői út, József körút, Ferenc körút környékét illetve a Móricz Zsigmond körteret és a Széna teret. Ezeket a roncsokat, illetve harcképtelen eszközöket már a forradalom napjaiban igyekeztek elvontatni. Egyrészt azért, mivel nagyon sok harckocsi nem semmisült meg, hanem javítható sérüléseket szenvedett vagy a kezelőszemélyzete hagyta el, másrészt akadályozták a fegyveres felkelőközpontok megközelítését.

3333482_1.jpg

Magyar T-34-es vontató a Kilián laktanya mellett. Mögötte két kilőtt T-34/85 harckocsi és Maléter ezredes azonos típusú beszorult tankja (Fotó: Jack Esten/Picture Post/Getty Images) 

Ezt a szabadságharcosok is felismerték, akik aztán később, a szovjet csapatok budapesti kivonása után sem engedték elszállítani a barikádként használható otthagyott harckocsikat. Az első napokban ráadásul az ilyen harcképtelen tankokból a géppuskákat kiszerelve komolyabb tűzerőhöz jutottak a felkelők.

“Amikor kijöttünk a mozi épületéből, az őrség parancsnoka jött hozzám és jelentette, hogy a magyar Honvédség vontatókkal húzatja el a kilőtt páncélosokat, teherautókat és páncélautókat a Körútról. Mérges lettem, hogy engedély nélkül, – amit úgysem kaptak volna meg – pontosan a magyar Honvédség húzatja el azokat a barikádokat, amelyeknél jobbat mi sem tudunk építeni. Minden kilőtt jármű mellé fegyveres őrt rendeltem, azzal az utasítással, hogy ha szükséges, használják fegyvereiket is a rájuk bízott jármű megvédésére. Erről a környékről még egy darab ócskavasat sem vihet el senki. (…) Egy esetleges újabb támadás esetén azok mint barikádok szolgálnak.” (Pongrátz Gergely)[7]

fejes-jozsef-tibor.jpg

Fegyveres forradalmár, Fejes József Tibor egy harcképtelen T-34/85-nél áll őrségben a Corvin-köznél

“Késő éjszaka volt már, amikor leszereltük a gépfegyvereket a tankokról. Ezek voltak az első fegyvereink. De az első nap nem használtunk fegyvert. Vittük a kezünkben, meg egymásnak adtuk kézről kézre. Sehol nem állítottuk fel őket, csak leszedtük, hogy ne legyen nekik, hogy ne tudjanak vele esetleg a tömegbe lőni.” (Nagyidai József)[8]

40178.jpg

Megsemmisített szovjet nehéz aknavető és ISZ-3-as nehéz harckocsi alkotta “barikád” a József körúton (Fotó: Fortepan NAGY GYULA/40178)

32772.jpg

Egy T-34/85 elvontatásához készülődnek a József körúton (Fotó: Fortepan PEST SRÁC2/32772)

Források: 

[1] Molnár Adrienne-Kőrösi Zsuzsanna-Keller Márkus (szerk.): A forradalom emlékezete. Személyes történelem. 1956-os Intézet, Budapest, 2006, 76-77. o.

[2] Im. 103. o.

[3] Kő András-Nagy J. Lambert: Kossuth tér 1956. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2001, 156. o.

[4] Tulipán Éva: Szigorúan ellenőrzött emlékezet. A Köztársaság téri ostrom 1956-ban. Argumentum, Budapest, 2012, 65.  o.

[5] Marosán György: A tanúk még élnek. Hírlapkiadó Vállalat, Budapest, 1989, 128-129. o.

[6] Molnár-Kőrösi-Keller 2006, 117. o.

[7] Pongrátz Gergely: Corvin köz – 1956. Chicago, 1982, 178. o.

[8] Kozák Gyula (szerk.): Pesti utca – 1956. Válogatás fegyveres felkelők visszaemlékezéseiből. 1956-os Intézet-Századvég kiadó, Budapest, 1994, 104. o.

Felhasznált irodalom:

Bonhardt Attila – Pánczél Mátyás – Végh Ferenc – Szerekes József – Hattyár István – Sári Szabolcs: A magyar páncélosalakulatok története. Harckocsik, páncélosok a magyar haderőben. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2015

Eörsi László: Corvinisták 1956. 1956-os Intézet, Budapest, 2001

Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémia kiadó, Budapest, 2003

Szakolczai Attila (szerk.): A vidék forradalma, 1956. 1956-os Intézet – Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2006

Kő András – Nagy J. Lambert: Kossuth tér 1956. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2001

 

Facebook Kommentek

További írásaink