Főiskolásból önkéntes, avagy selmeci diákok a Nagy Háborúban

1914-ben az első világháború mintegy 300 ifjú, a selmeci diákélettől megmámorosodott főiskolás fiút szólított el a csataterekre, nagy részük tiszthelyettesként, vagy tartalékos tisztként vett részt az ütközetekben. A néhány hete még szakestélyeken mulatozó, szakmájuknak megfelelő egyenruhában járó-kelő, és a selmeci lányoknak udvarló bányász, kohász és erdészhallgatók hirtelen csukaszürkében találták magukat Galícia, Bukovina és az olasz hadszíntér véráztatta harcmezőin.

Selmecbánya fontos szereplője a magyar történelemnek és a magyar műszaki felsőoktatásnak. III. Károly magyar király 1735. június 22-án kelt leiratával pontosan meghatározta a felvidéki bányavárosban létrehozandó „Berg Schola” (Bányászati Iskola) szervezeti felépítését és tananyagát. Ezzel Európában tulajdonképpen elsőként kerültek lefektetésre a műszaki (bányász–kohász) felsőoktatás alapjai. Fontos megjegyezni, hogy a bécsi kamara az új intézményben nem iparosok, hanem vezető műszaki–tudományos, igazgatási és jogi ismeretekkel rendelkező szakemberek képzését kívánta elindítani. 1762. október 22-én Mária Terézia magyar királynő Systema c. leiratában már akadémiai rangra (Akademia Montanistica) emelte az intézményt, majd 1808-ban a bányász és kohász tanszékek mellett létrejött az erdészeti tanintézet is, amelynek célja szakképzett erdőgazdasági- és erdőtisztek képzése volt. 1846. október 6-án véglegesült az intézmény elnevezése, ettől kezdve Berg- und Forstakademie (Bányászati és Erdészeti Akadémia, majd később Főiskola) néven működött tovább. A selmeci főiskolások között – középkori céhes szokásokból és más európai egyetemek tradícióiból merítve – egyfajta hagyományrendszer, szinte külön szubkultúra jött létre, amely a diákság életének szerves, mindennapi részévé vált, és meghatározta életmódját arra a néhány évre, amíg az Alma Mater hallgatója volt. Az első világháború kitörésének idejére az akadémia már húsz tanszékkel operált, az 1913–1914-es oktatási évben pedig 580 hallgató tanult a főiskolán, kiváló oktatói gárda közreműködésével.

A Bányászati és Erdészeti Paloták Selmecbányán. Forrás: miskolcadhatott.blog.hu
A Bányászati és Erdészeti Paloták Selmecbányán. Forrás: miskolcadhatott.blog.hu

1914-ben az első világháború mintegy 300 ifjú, a selmeci diákélettől megmámorosodott főiskolás fiút szólított el a csataterekre, nagy részük tiszthelyettesként, vagy tartalékos tisztként vett részt az ütközetekben. A néhány hete még szakestélyeken mulatozó, szakmájuknak megfelelő egyenruhában járó-kelő, és a selmeci lányoknak udvarló bányász, kohász és erdészhallgatók hirtelen csukaszürkében találták magukat Galícia, Bukovina és az orosz és olasz hadszíntér véráztatta harcmezőin. Közülük a legfiatalabb baka 19 éves volt (a selmeci diákhagyományok szerint még csak „balek”), míg a legidősebb már 30 körüli (a tradíciók szerint ultra-szupra, sok utóvizsgát és szemesztert megért veterán).

Főiskolások a Monarchia katonáiként. Forrás: OEE, NYME Központi Könyvtár és Levéltár
Főiskolások a Monarchia katonáiként. Forrás: OEE, NYME Központi Könyvtár és Levéltár

Király Endre és öccse, Király Lajos Selmecbányán született, az első világháború kitörésekor mindketten főiskolai hallgatók voltak. Endre a kohómérnöki, Lajos pedig az erdőmérnöki karon folytatta tanulmányait. Bár előbbi már záróvizsgája előtt állt, a két testvér közös elhatározással vonult be 1914 őszén, önkéntesként. Rövid kiképzés és síoktatói tevékenység után mentek ki a frontra 1915 márciusá­ban, majd egy felderítési feladat végrehajtása során rövidesen orosz hadifogságba kerültek a Keleti-Kárpátokban. A két testvér végül túlélte a háborút, és 1920 őszén öt éven át tartó szibériai hadifogság után együtt tértek haza Kínán keresztül, kalandos úton.

Király Lajos három kötetben jelentette meg visszaemlékezéseit, ezekből szemezünk most. Az első idézet még a boldog és gondtalan főiskolás éveket eleveníti fel, míg a második a sorozást, a harmadik pedig a hadifogságból való hazatérést mutatja be.

„A főiskolán rengeteg dolgunk volt. Aki nem kezdte meg azonnal a tanulást, az bizony hamar csődbe jutott. Igazi főiskolai polgárrá azonban csak akkor lettem, amikor a balekavatás hagyo­mányos ceremóniáján részt véve igazi balek lettem.

 Milyen is volt egy balekavatás? Ezen ünnepélyen a tanári kar egy része is részt vett, és ugyancsak ott volt a firmák nagy tábora. Minden balek egy pártfogoló firma különös védelme alatt állt. A köri elnök elrendelte az avatási ünnepség megnyitását, ami természetesen 3 korsó sör bekebelezésével járt, mert egyet meg kellett innunk a Himnusz eléneklése után a Haza Üdvére, majd egyet a „Szerencse fel” eléneklése után a bányászok üdvére, és az erdész himnusz eléneklése után egyet az erdészet üdvére. Aztán a Fuchsmajor [a balekok irányítására megválasztott tisztségviselő] egymásután elővezetett bennünket, szemünket gondosan bekötve. A terembe érve át kellett lépnünk egy „Arschleder”-en [farbőr], közben kissé megemeltek, majd amikor megbillentünk, beejtették az arcunkat egy vizes dézsába, ahol is a víz tetején korom úszott. Mindenki nevetett, majd kezünkbe nyomtak egy korsó sört, és azzal végig koccintottuk az egész társaságot. […]

Minden balek megkapta a vulgóját, amely csak az esetben ragadott rá, ha nagyon kifejező volt. Az én vulgóm soha sem tudott meghonosodni, mert mesterkélt volt. Engem Jonatusnak kellett volna már a gimnáziumban szólítani, mert Édesapámat Jupiternek hívták a diákok, s ezért lettem én Jupiter szülötte, de a vulgó szépen lepergett rólam. […]

Mikor aztán nagy sokára befejeződött a rengeteg balek felavatása, a társaság szakestéllyé alakult át. Ilyenkor valamilyen kedvenc tanárt kértek fel – persze őt is a vulgóján, mert hisz itten mindenki egyenlő volt – a Praeses [elnök] tisztjére. A Contrapunct [visszhang] aztán gyorsan cserélődött. Ha ugyanis a hosszú asztal egyik végén elnöklő Praeses mondott valamit, azt a Contrapunct­nak az asztal másik végén pontosan ismételnie kellett volna, ami aztán a zaj és a távolság miatt sokszor nem sikerült.”

Főiskolás hallgatók önkéntesként a cs. és kir. esztergomi 26. gyalogezrednél. Az álló sorban balról harmadik Király Lajos. A tizenkét fiatal közül hat elesett. Forrás:
Főiskolás hallgatók önkéntesként a cs. és kir. esztergomi 26. gyalogezrednél. Az álló sorban balról harmadik Király Lajos. A tizenkét fiatal közül hat elesett. Forrás:

„Selmecre érve már láttuk a sorozási falragaszokat, amelyek a mi korosztályainkat is sor alá hívták. Léván soroztak bennünket. […]

A sorozó bizottság parancsot kapott arra, hogy a főiskolásokat lehetőleg ne vegyék be. Mi aztán megállapodtunk a bizottság vezetőjével, Páll főhadnaggyal, hogy akik nem akarják magukat besoroztatni, azok petyhüdten álljanak a magasságmérő léc alá, míg akik be óhajtanak vonulni, azok jól húzzák ki magukat a léc alatt. Mi ketten aztán alkalmasak lettünk Bandival, de a többség inkább választotta a továbbtanulást és a fronttól való távolmaradást.

Csak október végén kellett bevonulnunk, és ezért én még beiratkoztam a harmadik évre, és hallgattam is vagy három hétig, amíg csak el nem utaztam Esztergomba, a k.u.k. 26-osokhoz. Még a sorozás előtt Bandival együtt azt kértük, hogy vagy a császárvadászokhoz, vagy a tiroli hegyi tüzérekhez sorozzanak minket. Léván aztán megtudtuk, hogy erre nincsen lehetőség. Mivel azonban Hunyady gróf akkor szervezett egy síkülönítményt, ide jelentkeztünk szol­gá­latra.

Azonban minden másképpen történt. Bandit a 14-es honvédekhez, engem pedig az esztergomi közösökhöz osztottak be. Már ekkor csodálkoztunk azon, hogy azonnali kérésünket az egy csapattesthez való beosztásunkra vonatkozólag nem teljesítették, mert Bandi az ő ötös csoportjában a 4-es, míg én az enyémben a 2-es számot kaptam. A parancs értelmében pedig az újoncok három ötödét a közösökhöz, két ötödét pedig a honvédekhez kellett sorozni. Azt hittük, hogy ezt a mechanikus tagolást csak az ilyen alacsonyabb rangfokozatú tisztek csinál­ják, és a kiképzés alatt már egy egészségesebb szellemnek lehetünk tanúi. Hát alaposan téved­tünk!

Király Endre akvarellje Selmecbányáról. Forrás: Király Lajos: Selmecbányai ifjúság, szibériai hadifogság. 139. p.
Király Endre akvarellje Selmecbányáról. Forrás: Király Lajos: Selmecbányai ifjúság, szibériai hadifogság. 139. p.

„A háromheti vesztegzár ideje végre letelt, és mi elindulhattunk hazafelé. Morvaországban még csak természetes volt, hogy orosz vagy német kérdezősködésünkre cseh vagy morva választ kaptunk, de mikor átléptük Szlovákia határát, és magyarul kérdeztünk valamit, igen ellenséges, elutasító feleletekben volt részünk. Visszaemlékszem arra az időre, mikor mi, a hatalom akkori birtokosai jártuk a felvidéket, és feltett kérdésünkre többször kaptunk „ne viem” (nem tudom) szlovák választ. Nem háborodtunk fel, és nem róttuk fel, hogy szlovákjaink az 1000 éves magyar uralom alatt nem tanultak meg magyarul beszélni. Most pedig, a szlovák uralomnak második évében tőlünk rossz néven veszik a magyar szót. […]

Bandival csendben beszélgettünk a vonaton, hogy vajon mi van odahaza, megkapták-e az értesítésünket a jövetelünkről, és fog-e várni bennünket valaki az állomáson? Akkor megszólal ismét egy szlovák, és durva hangon kikéri magának, hogy itt, Szlovákiában valaki magyarul beszéljen. Ránk rivallt, hogy ha magyarul akarunk beszélni, akkor menjünk Magyarországra. Egy zsidó ember kelt szlovákul a védelmünkre, és elmondta, hogy mi most jöttünk haza Szibériából, ahogy a beszélgetésünkből kivette, és szorongva tűnődünk, hogy vár-e majd valaki az állomáson. Jó-jó, mondták a szlovákok közül többen, de azért nem kell magyarul beszélni Szlovákiában.

Hát ehhez mit szólnak az „Igazság” bajnokai: Wilson, Lloyd George, Clémanceau? Még csak ez év januárjában adták ki Magyarországnak a békeföltételeket, amelyekben a nemzeti kisebbségnek is ugyanolyan jogot biztosítanak, mint amilyen a többségi lakosságnak van, és Magyarország még alá sem írta a diktátumot, s máris ilyen módon sértik meg azt. A keskenyvágányú selmeci vasút sorra tárja fel a régi emlékeket, Kecskést, Kisiblyét, a sok felől megcsodált híres Kálváriát, majd áthaladunk a vasút legmagasabb pontján is, és az állomás felé futva kitárul előttünk Selmec látképe. Nem szóltunk semmit, csak nyeltük a könnyeinket.”

A trianoni békediktátum következtében a Főiskola kénytelen volt Sopronba költözni, ahol a hallgatóknak nagy szerepe volt az 1921-es nyugat-magyarországi felkelés fontos ütközetében: a szeptember 8-i második ágfalvi csatában. A harcok során életét vesztette Machatsek Gyula erdőmérnök-hallgató tartalékos hadapród-őrmester, és Széchányi Elemér bányamérnök-hallgató, tartalékos alhadnagy. 1949-ben a bányász- és kohászképzést Miskolcra helyezték át, míg az erdészképzés a Leghűségesebb Városban maradt. A soproni főiskolások mellett a miskolci egyetemisták is kivették részüket a magyar történelem fontos eseményeiből. 1956. november 4-én, a második szovjet intervenció során az ellenséges csapatokat lövések fogadták az Egyetemvárosban: a miskolci diákok tüzet nyitottak az orosz katonákra. A harcban Kölber Gábor elsőéves bányagépész és Kiss Gábor elsőéves gépész hallgatók vesztették életüket, akiknek emlékét az egyes számú kollégiumnál tábla őrzi.

Hallgatók a miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetemen, 1956. Forrás: Ungváry Rudolf: Utána néma csönd. Történelmi Igazságtétel Bizottság 1956-os Intézet, Budapest, 1991.
Hallgatók a miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetemen, 1956. Forrás: Ungváry Rudolf: Utána néma csönd. Történelmi Igazságtétel Bizottság 1956-os Intézet, Budapest, 1991.

A selmeci szellemiség és az évszázados diákhagyományok – átvészelve forradalmakat, világháborúkat és totalitárius rezsimeket – Sopronban, Miskolcon, Dunaújvárosban és Székesfehérvárott napjainkig is továbbélnek. Az 1980-as évektől kezdve a korábban kizárólag nehézipari képzést folytató Nehézipari Műszaki Egyetem a megváltozott igényeknek eleget téve humán tudományokkal foglalkozó karokat is létesített, és 1990-től kezdve Miskolci Egyetem néven működik tovább. Ennek köszönhetően többek között jelen cikk írója is személyesen élhette át és tapasztalhatta meg a Selmecbányáról származó ősrégi és szép tradíciók hallgatóként való megélését.

Jó Szerencsét!

Források és felhasznált irodalom:

ifj. Sarkady Sándor: A Selmecbányai Főiskola hősi halott hallgatói (1914–1921). Pro Patria, Sopron, 2014.

Kloska Tamás: Tudnivalók Plusz! Bíbor Kiadó–Miskolci Fogd a Kupát Társaság, Miskolc, 2009.

Pálinkás Róbert Gusztáv: A balek tudnivalói. Dudujka-völgyi Rókák Baráti Társasága, Miskolc, 1998.

Selmecbányai ifjúság, szibériai hadifogság. Király Lajos visszaemlékezései. http://mek.oszk.hu/08800/08832/08832.pdf (2016.10.19.)

Szakolczai Attila (szerk.): A vidék forradalma, 1956. I. 1956-os Intézet, Budapest, 2006.

Zsámboki László (szerk.): Selmectől Miskolcig 1735–1985. Nehézipari Műszaki Egyetem Sokszorosító üzeme, Miskolc, 1985.

Facebook Kommentek

További írásaink