Ljudmila Pavlicsenko, a történelem legeredményesebb női mesterlövésze

A németek 1941 nyarán a Szovjetunió ellen végrehajtott támadását követően a szovjet vezetésnek minden erőforrását mozgósítania kellett, hogy szembe tudjon szállni az országot elárasztó Wehrmachtal. Az emberhiány miatt sok nőt is besoroztak a hadseregükbe: a források szerint mintegy nyolcszázezer nő szolgált katonaként  a Vörös Hadseregben. Belőlük nagyjából kétezren mesterlövészek lettek – nem véletlenül, hiszen a nőket a férfiakénál nagyobb monotonitástűrésük és kiváló finommotorikus képességeik különösen alkalmassá teszik erre a feladatra. Nem csoda, hogy a kétezer hölgy körülbelül tizenkétezer ellenséges katonát lőtt ki.

szovjet-noi-mesterloveszek.jpg
Bájosak és halálosak. Szovjet női mesterlövészek csáboskodnak a közkedvelt Moszin–Nagant típusú puskával.

Az ilyen szép munkát végző női mesterlövészek között is volt azonban egy, aki mintegy szovjet szuperemberként még társainál is sokkal ragyogóbb eredményeket tudott felmutatni. Ő Ljudmila Pavlicsenko, a jelen poszt hőse (hősnője), akinek a sztorija azonban nem csak az általa kilőtt fasiszta megszállók nagy száma miatt érdekes. Na de ne rohanjunk annyira előre!

Ljudmila 1916-ban született az ukrajnai Belaja Cerkovban. Ennél kiválóbb dátumot nem is választhatott volna ahhoz, hogy minden adott legyen tökéletes szovjet szellemben történő neveltetéséhez, ráadásul az apja már a következő évben tagja lett az ekkor lezajló orosz forradalom alatt létrejött bolsevik Vörös Gárdának.

Valószínűleg hamar tisztába jött azzal, hogy a Szovjetunióban nemi egyenlőség van, és a nők előtt is lehetőség nyílik a munkában való érvényesülésre: elég fiús lány volt, és semmiben nem akart lemaradni fiú társaitól.

stamp_soviet_union_1976_4601.jpg

A szovjet nemi egyenlőség.

Több sportágban is jeleskedett, de a legjobban a lövészet ment neki.

Egyszer csak belém nyilalt a felismerés: miért van az, hogy néhány fiú jól lő, én meg nem?

Tizennégy éves korától egy fegyvergyárban vállalt munkát, ahol alkalma nyílott tovább tökéletesíteni célbalövő tudományát, és több lövészversenyt is nyert.

Felvették a Kijevi Egyetem történész szakjára is, de közben a sporttal és a lövészettel sem hagyott fel. Ekkor azonban közbeszólt a háború: 1941 nyarán a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, és ezzel kezdetét vette a Nagy Honvédő Háború. Jó hazafiként Ljudmila is úgy határozott, csatlakozik a hadsereghez, és a hazája javára kamatoztatja nem mindennapi képességeit. Ahogy már írtam, a szovjet hadseregben nem volt szokatlan a hölgyek alkalmazása, őt eleinte mégis el akarták hajtani a toborzóirodából, és meg akarták győzni, hogy inkább nővér legyen. Ez a szerencse azonban nem adatott meg a náciknak, és Ljudmila belépett a Vörös Hadsereg 25. lövészhadosztályába.

Eleinte Moldávia, illetve Odessza környékén kellett harcolnia. Az első bevetésén még nem szuperált valami fényesen, de aztán, mikor egy bajtársát kilőtték mellőle, hamar megtáltosodott. Az ezt követő szűk egy évben 309 hitelesített kilövése volt. Ebből 100 tiszti beosztású személy volt, 36 pedig mesterlövész, mivel az idővel egyre profibb Ljudmilát utóbb már az igen veszélyes mesterlövész-elhárítói feladatra is bevetették. Egy-egy párharc során akár napokat kellett szinte teljes mozdulatlanságban töltenie sokszor a fagyos talajon feküdve, vagy a rovarok csípéseinek kitéve. Állítólag többször sikerült azt a bravúrt is végrehajtania, hogy egy lövéssel két egymás takarásában lévő embert terített le. Bizonyos források szerint a tényleges áldozatainak a száma az 500-hoz közelít, de a hitelesített kilövésekhez az kell, hogy a kilövés tényét egy külső megfigyelő is igazolja, és ezért nem minden áldozatát ismerték el. Ha ez igaz, akkor teljesítménye közelít a szintén a második világháborúban Simo „Simuna” Häyhä által elért, mindeddig megdöntetlen rekordhoz.

5373073728_a05abc4246.jpg„Az egyetlen érzés ami bennem van, az a hatalmas elégedettség, amit a ragadozó vaddal végző vadász érez.” 
Forrás

Küldetései során tüzérségi sokkot kapott, és négyszer is súlyosan megsérült, utolsó alkalommal már Szevasztopol környékén, mivel Odessza alól egységével ide kellett visszavonulnia. A legutolsó alkalommal ágyútűz alá vették, és repeszsérüléseket szenvedett. Ekkorra ugyanis már a németek is tudtak a létezéséről, és vadásztak rá. Ennek többek között az volt az oka, hogy Ljudmila sikereit a szovjet hadvezetés is meglovagolta, igyekezett a saját propagandacéljaira felhasználni.

8.jpgIgazi sztár volt
Forrás

A háborús propagandának rosszat tett volna, ha Ljudmila esetleg ottmarad a csatatéren, úgyhogy a már körbezárt Szevasztopolban gyorsan egy tengeralattjáróba rakták, és kimenekítették. Az ostromot a városban ottmaradt egységéből alig néhányan élték csak túl. Többek között ott vesztette el férjét is. Ezt követően csak az új mesterlövészek képzésével foglalkozhatott.

1.jpgEgy jó mesterlövész tudja, mikor kell visszavonulni
Forrás

Ha Ljudmila sztorija itt véget érne, már azt sem nevezhetnénk egy mindennapi életpályának, mindez azonban csak a kezdet volt a sztárságban. A rettenthetetlen harcos ugyanis hamarosan új feladatot kapott: be kellett vennie Amerikát. Egy küldöttség tagjaként a tengerentúlra utazott, hogy meggyőzze az Egyesült Államok közvéleményét egy, a Szovjetuniót mentesítő nyugati front megnyitásáról.

1942 szeptemberében érkezett meg Amerikába. Meglátogatta Roosevelt elnököt, így ő lett az első szovjet állampolgár, akit meghívtak a Fehér Házba. Megismerkedett az elnök feleségével is, aki megkérte: kísérje el országos útjára, és meséljen a háborúban szerzett tapasztalatairól.

rooseveltmami.jpgÖsszehaverkodott Roosevelt-mamival
Forrás

Az amerikai sajtó eleinte nem nagyon tudott mit kezdeni a személyével, és ő sem tudott mit kezdeni az állandóan az előnytelen ruházatával, a rúzsával (pontosabban annak hiányával), és a harctéri sminkelés rejtelmeivel elfoglalt újságírókkal.

2.jpgEgy amerikai magazin címlapján
Forrás: warfiles.ru

Egyszer például így fakadt ki nekik:

Meg vagyok lepve, hogy a női tudósítók milyen kérdéseket tesznek fel nekem Washingtonban. Nem tudják, hogy háború van? Ostoba dolgokat kérdeznek, például, hogy használok-e púdert, rúzst vagy körömreszelőt, és bodorítom-e a hajam. Egyik riporter még az egyenruhám szoknyájának a hosszát is kritizálta, mondván, hogy Amerikában a nők rövidebb szoknyákat hordanak, ráadásul az egyenruhám kövérít… Feldühítettek. Én méltósággal hordom az egyenruhám. Rajta van a Lenin-rend. A csatában vér áztatta. Egyszerű belátni, hogy az amerikai nőknek csak az fontos, hogy selyembugyit hordanak-e a egyenruhájuk alatt. Hogy az egyenruha mit jelent, azt még meg kell tanulniuk.

washington.jpgÉpp egy Ifjúsági gyűlésen mond beszédet Washingtonban
Forrás

Az amerikai nőket egyébként más szempontból is keményen osztotta, amikor elmesélte, hogy a Szovjetunió gender téren is mennyire előrébb tart, mint a Nyugat:

Nálunk a nők már jóval a háború előtt a teljes egyenlőség talaján álltak. A forradalom első napjától Szovjetoroszország női teljes jogot nyertek. Az egyik legfontosabb dolog az, hogy minden nő különleges. Tulajdonképpen ez az, ami éppen annyira függetlenné teszi őket, mint a férfiakat. A szovjet nőknek teljes az önbecsülése, mert emberi lényekként tökéletesen elismerik a méltóságukat. Bármit csinálunk, nem csak nőként, de önálló személyiségként, emberi lényként is tisztelnek bennünket. Ez igen nagy szó. Mert teljes emberek lehetünk, és nem érezzük, hogy a nemünk miatt korlátozásokkal kellene szembenéznünk. Ez az, amiért a nők olyan természetesen kiveszik a részüket a háborúból a férfiak oldalán.

litvinovval.jpgEgy puszi a Szovjetunió amerikai nagykövetétől, Litvinovtól
Forrás

Egyéb, az amerikai közönség számára nehezen emészthető kijelentéseket is tett, például a korabeli hírek által is kiemelt szofisztikált aforizmát, miszerint

Minden életben maradó német asszonyokat, gyerekeket és öregeket fog megölni. A halott németek ártalmatlanok. Úgyhogy ha megölök egy németet, életeket mentek.

Az amerikai turné vége felé aztán azért kezdett ráérezni arra, hogy hogyan kell a sajtóval bánni Amerikában. Chicagóban a hülye kérdéseknek elejét véve egy erős felütéssel így szólt az emberekhez:

Huszonöt éves vagyok, és mostanra már megöltem 309 fasiszta megszállót. Nem gondolják uraim, hogy túl hosszú ideje bújnak a hátam mögé?

 Mire az összegyűlt több ezres tömeg hatalmas ovációban tört ki.


Ilyen volt, amikor beszédet mondott

Szóval lassan az amerikai nagyközönség is megszerette, és igazi sztár lett. Ajándékként bekerült például a rágógumik csomagolásába.

wargum.jpgForrás

Sőt a kor egyik népszerű, politikai ihletettségű dalokat író country-énekese, Woody Guthrie, aki többek között arról is híres volt, hogy a koncertjein a háború alatt egy This machine kills fascists feliratú gitárral lépett fel, még egy szép, a nőies, férfias erényeit méltató ódát is írt hozzá.

Pavlicsenko az Egyesült Államok után megjárta Kanadát és Nagy-Britanniát is, azonban médiasikerei ellenére a szovjeteknek még kellett néhány évet várniuk a második front megnyitására.

pavl04.jpgA Home Guard sem érezhette teljesen biztonságban magát, amikor Angliában feltűnt
Forrás

Miután hazatért, megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést, előléptették őrnagynak, még bélyeget is nyomtattak róla.

belyeg.jpgAz 1943-as típusú Pavlicsenko-bélyeg
Forrás

Elvégezte az egyetemet, egy ideig mesterlövészek kiképzésével foglalkozott, majd a haditengerészet történésze lett, és gyermeke is született.

7732653574797928.jpgA legnagyobb hősök is megöregszenek egyszer
Forrás

Története azonban tartogat még egy további érdekes fordulatot. 1957-ben az egykori amerikai first lady épp a Szovjetunióban járt, és úgy döntött meglátogatja egykori kebelbarátnéját. A szovjet hatóságok eleinte hallani sem akartak erről, de aztán kénytelen-kelletlen meghajoltak az elnöknő akarata előtt: a két hölgy Pavlicsenko kicsi lakásában találkozott, ahol állítólag egy rövid és feszengős közjáték után az egykori mesterlövész berántotta az Eleanor Rooseveltet a hálóba, ahol aztán felszabadultan a nyakába ugrott.

Ljudmila Pavlicsenko 1974-ben, 58 éves korában halt meg.

pav-1976-stamp.jpgEgy kései, 1976-ban kiadott bélyeg
Forrás


Felhasznált irodalom:
Charles Stronge: Sniper in Action. Amber Books, London, 2011.
Sheldon Winkler: The Music of World War II. War Songs and Their Stories. Merriam Press, Vermont, 2013.
Roger D. Markwick – Eurydice Charon Cardona: Soviet Women on the Frontline in the Second World War. Palsgrave Macmillan, Hampshire – New York. 2012.
Henry Sakaida: Heroines of the Soviet Union 1941–45. Osprey Publishing, Wellingborough, 2003.
Gilbert King: Eleanor Roosevelt and the Soviet Sniper. In: smithonian.com

 

Facebook Kommentek

További írásaink